2012. április 12., csütörtök

A rendíthetetlen lovas-szabirok 1.) Dentu-Magyarország



„A szittya földnek széle-hossza igen nagy. Az embereket meg, akik rajta laknak, közönségesen dentü-mogyeroknak nevezik a mai napig, és soha semmiféle uralkodó hatalmának az igáját nem viselték. A Szcítiával szomszédos keleti tájon pedig ott voltak Góg és Mágóg nemzetei, akiket Nagy Sándor elzárt a világtól”. – így ír krónikáink egyik talányos, ámde kedvelt szerzője, bizonyos „Magister P”.




Megerősíti Dentu-Moger létezését mintegy száz évvel később Kézai Simon is: „Scythia országa egy területbe van ugyan foglalva, de uralkodásra nézve három országra, Baskar-, Dent- és Magyarországra oszlik. Mert száznyolcz nemzetségből áll a tiszta Magyarország, s nem többől”.
Kazár Kaganatus 650-850, mainstream ábrázolás.
("Tributpflichtig"="Kazároknak adót fizető terület")
Padányi szerinti Dentu-Magyaria a Dnyeper bal partján.

Ezen közönségesen dentü-mogyeroknak nevezettek Délről érkeztek, azon útvonalak egyikén, amelyeken az őstörök (turáni) népek őseinek kiválása is történt a mezopotámiai szumír közösségből Elő-Ázsia ókorában. Padányi nagyívű és (általa is elismerten) merész történelmi tablójában valamennyi (europid) turáni nép keletkezését azonos módon magyarázza: a sumer-szabir civilizáció emberfeleslegének terjeszkedésével, ami – a civilizáció végzetes hanyatlásával - fokozatosan átcsap menekülésbe.

Amikor bennünk, kései utódokban ősi idegsejtjeink „tudat-alatti mélyéről egy-egy megmagyarázhatatlan és megdöbbentő álomképet dob fel a kifosztottság, a reménytelenség, az elhagyatottság szívfacsaró és felejthetetlen élményének faji emlékezete egy-egy nyugtalan és beteg éjszakán”, nos akkor lesz az, hogy  "Vak ügetését hallani Eltévedt, hajdani lovasnak”… Padányi könyvének már kétharmadáig jutottunk, a hétszázas évek első évtizedeiről olvasgatunk. Az egész sumér-szabir világ még meglévő maradványai süllyednek itt el az arab Abbaszidák koncentrált csapásai alatt, nos itt fogjuk megérteni az örök magyar sorsot. Egyszerre „Upas ibn Madar” szabadcsapatait, a fekete vőlegényeket, a végvári harcos „archetípusát”, a hajdút és a bujdosó szegénylegényt…


Padányi szavaival ekkor fordul a szabir történelem magyarba. A középkori arab szerzők: Bal'ami, Baladhuri és Ibn-al-Athir egybehangzóan számolnak be a 737-40 között „Upas ibn Madar” (aki a terület egykori urának leszármazottja) vezetésével folyt felkelésről. A Kaukázustól délre, Al-Lakz környékén az onogurok és a szabirok az arabok ellen harcoltak. Ezek a források elmondják, hogy miután Marwan hadserege, egy hosszú háború eredményeképpen 739-ben megszállta al-Lakz egész területét, az a bizonyos Magyar-nembeli Opos seregének maradványával bevette magát a várába, amelyet Marwan körülzárt s ostrom alá fogott. Mikor aztán a vár helyzete tarthatatlanná vált, Opos még megmaradt maroknyi emberével egy éjjel egy kirohanást rendezett, áttörte az ostromgyűrűt és "észak felé", "a kazárok királyához" menekült. Velük 50 ezer főre tehető csoport vonult menekülésszerűen északabbra; ők alapították elsőnek Dentumagyariát és a „Magyar-nembeli Opos” az Árpád-ház legkorábbi névről is ismert alakja.

Ez a példa jól illusztrálja Padányi kiindulópontját. Nála az ókori források, a „kútfők” küzdenek azzal, hogy egy általuk észlelt nép önelnevezését írásban (saját írásrendszerükben, saját nyelvükön) visszaadják. Az ilyen próbálkozások általában is torzításhoz vezetnek, ami a „ma-gy-ar” szónál, a más nyelvek számára ismeretlen szóközepi lágy hangzó miatt még inkább így van. A sokféle torzítás végülis valószínűsíti az igazi alakot.  S míg ez levezetésre kerül, egyben egy a magyar őstörténetről  igényesen felépített vizió is rabulejti az olvasót. Számtalan zseniálisan megoldott részletkérdésen túlmenően egy kétségek nélküli őstörténet áll elöttünk, amiben már lehet hinni. Mert, mint a szerző utal is reá, a történelemnek többnek kell lennie, mint tények ellentmondás-mentesen történő egymás mellé rakosgatása…

A szabir etnikum 535 után kettészakad, a két rész közé
örmény és kimmer (gomer) népek települnek.


Matia-iak (szubir-magyarok ) a Kaukázuson innen.
Nézzük a fő motívum néhány megjelenítését Padányinál!

Semmi, de semmi kétség nem lehet az iránt, hogy a szóban forgó "Madar", vagy a bizánci forrásokban található "Mazar, Matzar" név ugyanerről a területről, azonos a néhány évtizeddel később Meotiszban felbukkanó "Magyar" törzsnévvel, de afelől sem lehet kétség, hogy …a "d", "z", "tz" különböző volta arra mutat, hogy a hangzó, amit a bizánciak "z"-vel s "tz"-vel, az arabok meg "d"-vet próbáltak visszaadni, sem nem "z", sem nem "d".

A szóban forgó név minden kétség és merészség nélkül a "Magyar" szóval adható vissza. A szóban forgó terület szabir terület és hemzseg a "magyar" név különböző változataitól babiloni, asszír, perzsa, görög, örmény és bizánci forrásokban egyaránt.

Vagyis az az alapvető helyzet, hogy a Fekete-tenger Kaukázus - Észak-Káspi vonaltól északra a "magyar" népnév sehol semmiféle torzulásában, semmiféle helynévben elő nem fordult.

A Kaukázus vonalától délre eső világban, a dél- kaukázusi térben és a Káspi- környéken – szemben az Ókorral - ma semmiféle "m" hanggal kezdődő nevű nép nem található, de az egész Eurázsia területén is csak három van, Kelet-Ázsiában a "mandzsuk", Indiában a "mundák" és Közép-európában a "magyarok".

Kr. e. a 17. szd-tóI Kr.u. a 10. századig eltelő 2700 év folyamán babiloni, egyiptomi, asszír, káld-huni, perzsa, görög, örmény, római, bizánci és arab kútfőkben, különböző korokból származó különböző nyelveken, különböző írásrendszerűekkel, írásmódokon leírt és különböző helyeken talált leletek adatai újra és újra értesítenek egy népről, amelynek a neve határozottan és egységesen "m" hanggal kezdődik és van a belsejében egy lágy mássalhangzó, amelynek pontos visszaadására a fenti nyelvek fonetikai rendszere képtelen. Ezt a rejtélyes mássalhangzót ezek a nyelvek megpróbálják jelölni "d", "dz", "t", "th", "tz", "ts", "z", "k", sőt "x", betűjeggyel is, sőt az arabok "d", "dzs", az örmények "gh" hangokkal is.

Ez a név a Kr. e. 5. szd.-ig "mita", "mitha" (többesben mitanni), "mada", "méd", "médj"",médz", "manni", "manda", "maza", "matia" (többesben matiani) "matsi" (többesben matsien), "musk", "max", "mag", torzulásokban jelenik meg, illetőleg, a különböző írásrendszerűekből latinbetűs írásra ilyen formában tette át ezeket a neveket az írástudomány.

Feltűnő jelenség az is, hogy ezek a nevek kivétel nélkül szabir viszonosságban, sőt igen kevés kivétellel a "szabir" szó társaságában jelennek meg, mintha a "szabir"-nak valaminő alcsoportját jelentenék.

A magyarokat szavárdnak, szabirnak nevezték és a szabir-magyarok egyik későbbi szállásterülete nem az Urál vidékén és Nyugat-Szibériában, hanem a Fekete-tengerbe ömlő Kubán-folyótól délre, a Kaukázus vidékén volt… Ha a magyarok neve még a X. században is szavárd-szabir volt, akkor a szabirok egy részében ősmagyarokat kell látni. Az ősmagyarság tehát két nagy csoportból jött létre: magyarul beszélő szabir-hunból és törökül beszélő onogur-türkből. Amúgy a Bíborbanszületett VII. Konsztantín  császár leírásából világosan következik, hogy a magyarok egy része a Kaukázus előterében maradt - ők a szavárd magyarok, más része, pedig a Kaukázusból (a feltételezett Levédián át) Etelközbe, majd onnan a Kárpát-medencébe költözött. 

Amúgy Vérbulcsú, Árpád dédunokája személyesen számolt be Konstantinos Porphyrogentosnak arról, hogy őket „sabartoi aszfaloi"-nak hívták. A szabirok és a magyarok tehát részint azonosak (szabir eredetű törzsek), részint rokonok (onogur törzsek).

(foly. köv.)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése