 |
| Törless? Achilles? Ulrich? |
"Nem gondolkodni kell. - Látni. A dolgok
maguktól értelmeződnek"
Az
esszé műfaját nem ismerték az antikvitásban, így egy modern-újkori
képződményről beszélhetünk Montaigne (1580) óta. Az értekező próza volt az
előzménye, ma is közeli rokona, de az még közelebb állt/áll a
(tudományos-vallásos) egy-igazság világképhez.
Bevezetés
A legtöbb
esszé-definíció egyébként azzal kezdődik, hogy nehéz ezt a műfajt meghatározni..(hiába,
ezt a munkát tényleg nem végezhették el nekünk/helyettünk a görögök…) A magas
polcon esztétikával foglalkozó ítészek, a „bölcsészek”, átmeneti műfajnak
tartják az esszét. Persze egy bekezdéssel lejjebb csodálkoznak, hogy mennyire
immunis és virulens ez az „irodalom-alatti” műfaj. Az esszé ma már iskolai házi feladat is:
„fogalmazás szabadon választott témában” = „írj esszét!” Az internetes világban
kétségtelen másodvirágzását éli a műfaj, jóllehet egy minimalizáló stílusban.*1)
Az esszéista
sosem szakadhat el az értelemtől, nem lehet pongyola, szószátyár vagy homályos.
Tömörnek, sűrítettnek kell lennie, mint egy jó versnek. Persze témája bármi
lehet, akár metafizikai, vagy misztikus téma is, ugyanez vonatkozik rá. Sok
szerző szerint rövidnek is kell lennie, bár én ezt a nézetet nem osztom, az
kétségtelen, hogy azt a szellemi átvilágító erőt (ami kell, hogy legyen egy
esszéistában) nehéz hosszú szövegek írása során magas szinten fenntartani.
Az esszé és a
fikció kapcsolata ha lehet, még bonyolultabb, mint az esszé és a ráció viszonya.
Az esszé nem teremt, nem alkot, hiszen akkor poézis, dráma, vagy elbeszélés
lenne. Mégis a költészet ihleti, amikor elegánsan, könnyedén, nagyvonalúan és
világosan érinti a tudomány által fáradtságos munkával feltárt rész-ismeretek,
kauzalitások kiválasztott rész-összesenjeit. Az esszé egzaktsága máshogy
hiteles azonban, mint az aprólékosan adatolt és bizonyított állítások. Ez a
hitelesség személyes és spontán, és szellemi erőt tükröz egyszerre.
Az esszé
(nemcsak rím nélküli poézis, hanem) rendszer-alkotás nélküli filozófia, vagy
életfilozófia is. A filozófus számára azonban csak egy rendszer létezik, ami
igaz, az esszéista számára annyi, ahány esszét ír. „Az esszéíró…egyetlen
véleménynek sem tulajdonít örök létet. A vélemény nem is fontos. Ami fontos: a
látás. A fontos a teória. A fontos a tehorein, a szent látásban való
részesülés. Egész sereg szent látványban részesül, s mindegyik látvány, teória,
ihlet, koncepció, külön világot teremt. Egy ilyen világ egy esszé.” - írja
Hamvas Béla.*2)
Már Montaigne
beletalált ebbe a „látni” kérdéskörbe (a „látni” itt eredeti látásmódot, ebből
származó rendhagyó felismeréseket és az új összefüggések látomását jelenti). Nem
megvédeni akart egy álláspontot, hanem éppen ellenkezőleg: a szöveg
segítségével megpróbált rájönni valamire, magát az írás folyamatát felhasználva
kialakítani egy álláspontot.
Musil így ír
az esszéről: „A tudományos pedantéria itt olyan eredményre vezetne, mintha
valaki egy szabadon szárnyaló madarat akarna felszúrni tűvel. Ha tudós kézzel
érintjük az esszé valóságát, olyan ez, mintha az elevenség mozgásából
»tartalmat« párolnánk, és körülbelül annyi maradna az egészből, mintha a medúza
törékeny, színpompás testét a 'vízből kiemelve a homokra tesszük".
Musil
 |
| Mathieu Carriére |
Kevés olyan
eklatáns példa van arra, hogy az esszéírást nemcsak intellektuális
imaginációként, de életmódként is lehet űzni, mint épp Musilé. Úgy tűnik a
valóság megismerésének és megélésének a racionális, a művészi, és a misztikus útján
kívül van egy ismeretlen-furcsa, talán nem is létező magas-hegyi ösvénye, ahol
már ritka az oxigén, de káprázatos szellemi élmények várják az utazót. Musil
mindvégig sejthette, hogy a tudomány és a misztika között rejtező ezen ösvény
az ő igazi útja.
Sejthette, de
ki kellett küzdenie, hogy ezt megtalálja. Az egyébként könnyen író szerző
nagyregénye írásakor heroikus küzdelmet folytatott önmagával. Szövegváltozatok,
műhelynaplók, javítások tömkelege maradt hagyatékban, amikor mintegy húsz év
munka után a regényt befejezetlenül hátrahagyva véglegesen távozott. Halála
előtt rövid idővel feleségéhez fordulva így szólt: már csak néhány oldal
hiányzik a regény teljes befejezéséhez.
Szinte
meghatottan ír e befejezetlenségről/befejezhetetlenségről Tandori Dezső, a
regény fordítója. „.” Megvallom, a regény félbemaradása csakhamar mint
egy önálló ürügyű műfaj vált természetes, irodalomtermészeti
jelenséggé a számomra, és aligha vagyok az első, aki ezt a félbemaradást
böngészi;…megpróbálom…összeszedegetni legalább a magam szomorúságának okait, a
lehangoltságét, melyet a regény alig minősíthető sorsú és nagyságú szerzőjére
gondolva az irodalom bizonyos törekvéseinek helyzetével kapcsolatban nem múlóan
érzek…
„Ulrich olyan
embernek tartja magát, akinek a világban üzenetet kell közvetítenie.
Töredékeket lelni itt.”… És mégis: mintha Ulrich
küldetésének – „össztulajdonságának” – megfelelően maradt volna befejezetlen a
regény, forma szerint nyitott a befejezhetetlen. Musil a könyvvel olyan tágas
kérdéskörhöz nyúlt, amely sem a racionalitás, sem a meghatottan megmosolygott
misztika eszközeivel nem kényszeríthető zárt formába…
(Ulrich) regénybeli
fejlődése inkább így foglalható össze: a reáliák, a hatalom és a
szellemtudományok kiábrándultjaként záros határidőkig szabadságolja magát az
életéből, hogy megtalálja, miként egyáltalán, miként érdemes
mód tovább (élni)…
(A szerző
szerint e)gészében a regénynek a »jó rosszat« kell
meglelnie és bemutatni; mert erre a világnak nagyobb szüksége van, mint az
utópikus »jó jóra«.” Tehát ő is az élhetést keresi, nem
a miképp lehetne a legalkalmasabban élni eszményi célja
vonzza.”*3)(A kivonatos idézetet a jegyzetek között folytatjuk.)
Tulajdonság-nélküliség
De egyáltalán
miért és akkor hogy merül fel, hogy Ulrich szabadságolja magát az életből, és
kísérleteket folytasson az élettel kapcsolatban? Erre rögtön a regény elején, a
18. oldaltól, a talán legrövidebb fejezetben választ kapunk. A lehetőségek
összes száma meghaladja a valóságos lehetőségekét. Egy emberben nemcsak
valóságérzék lehet, hanem lehetőségérzék is.
„Az ilyen
lehetőségemberek, mint mondani szokás, finomabb szövedékben élnek, ködképek,
képzelgések, álmodozások és feltételes állítások közegében; ha valaki
gyerekkorában efféle hajlandóságot árul el, környezete megpróbálja határozottan
jobb útra téríteni…
A lehetséges
élménynek, vagy igazságnak „isteni eredetű tartalom ad súlyt… és tűz ad
szárnyalást, építeni-vágyást, tudatos utópiát”.
„És mert a
tulajdonságok bizonyos örömet is feltételeznek, melyet valóságuk nyomán érzünk,
beláthatjuk: ha valakiben önnön valósága iráni érzék nem él, könnyen arra
ébredhet egy szép napon, hogy tulajdonságok nélküli embernek véli magát.”
Ez a pontosan
három oldal, amiből az imént idéztünk egy esszé. Íme az essay! A regény
egyébként tele van kisebb, önálló, de mégis kapcsolódó, egymás hatékonyságát
erősítő esszével, azt is mondhatjuk, hogy esszé-regény. Vagy fogalmazhatunk úgy
is, hogy koncept (tézis)-regény, amely nagymértékben alkalmazza az esszé
eszközeit.
Ami a
tulajdonság nélküliséget illeti Musil tulajdonképpen a protagonista, az alkotó
embert állítja elénk jó és rossz tulajdonságaival egyetemben. (A protagonista
és anti-protagonista 11 ismérvét Zalán Péter: Musil világa c. műve 93. oldalán
elolvashatjuk, Európa Kiadó 1981) Nem szabad persze elfelejteni, hogy
ismeretelméletileg a tulajdonság-nélküliség is tulajdonság, bár konkrétan ennél
a protagonista listánál többről van szó, arról, hogy a protagonista
tulajdonságai „nyitottak”, az anti-protagonistáé pedig ”stabilak”. Amikor pld.
arról van szó, hogy a protagonista metafizikailag nyugtalan, akkor az
anti-protagonista nyugodt. Előbbinél akár minden nap változhat a végső valóság,
az utóbbinál egy végső valóság élmény kitarthat akár egy életen át.
Maga a
lehetőségekben való gondolkodás nem feltételezi az esszéizmust és fordítva sem
áll egyértelmű kapcsolat. Az értekező próza, és a valóság-irodalom (dokumentum)
is tárgyal természetszerűleg lehetőségeket. A lehetőségek felismerése az emberi
világ elidegeníthetetlen része, ami összefügg az akarat szabadságával is. Ezzel
azonban a filozófia területére tértünk át. Az, hogy az Ulrich-i világnak a
legadekvátabb kifejeződési módja miért az esszéizmus, az művészeti kérdés.
Szerintünk egy magasrendű, következetes, éber állapot művészi szintű
megjeleníthetővé tétele érdekében, az ember mint olyan eddig még hiányzó vonása
felrajzolásához.
Ma már, úgy
kilencven év távlatából azt is gondolhatjuk (én legalábbis), hogy ez a
tulajdonság nélküliség valamiféle nemesi és idealisztikus eszmét takar, a régi
világ fenoménja. Optikánkat azonban befolyásolja, hogy azóta a k.u.k. világnál
sokkal rosszabb politikák és kormányzási formák váltogatták egymást.
Természetesen
a regény első olvasatja/értelmezési szintje szociálpszichológiai, a k.u.k.
világ szatírája, és a kortársak vélhetően csak ezt látták a regényben
(valószínűleg ezért nem ismerte fel kora Musil világirodalmi jelentőségét;
kritikája nem volt fröcsögő, gyűlölettel teli, mások ebben nagyobb hatást értek
el.)
Musil azonban
sosem volt konzervatív. A múlt sem érdekelte különösebben (egyetlen, nem saját
korában játszódó műve van). A jövőért érzett felelősséget, de kulcsregényét nem
tudta befejezni. Egy hiteles utópia foglalkoztatta ugyan, de a minden jó lesz
típusmegoldást azért kikerülte.
 |
| Wittgenstein |
Szellemi
alteregó
Nyíri Kristóf
„A Monarchia szellemi életéről – Filozófiatörténeti tanulmányok” c. művében többek
között Musil és Ludwig Wittgenstein élete és az őket foglalkoztató kérdések
közötti párhuzamokat elemzi. Érdekes, hogy személyesen soha nem találkoztak,
pedig egy időben egymás mellett is laktak. Szinte kísérteties párhuzamok:
„Hivatásukat kínzó keresés után találták meg, melynek során mindketten a
mérnöki tanulmányoktól jutottak el a filozófiáig, mindketten művükben és
művükért éltek és mindketten úgy haltak meg – mindketten hatvankét éves
korukban és távol hazájuktól – hogy művüket nem tudták befejezni.”
Nyíri elemzi
az eszméik közötti párhuzamokat, így a misztikumról vallott felfogásban: nem
lehetséges a misztikumról beszélni, a misztikumnak mintegy a nyelv racionális
szerkezetén kell átsütnie.
Másodikként a
„szellem” központi szerepe (szellem: értelem+érzelem+a kettő ötvözete).
Harmadik:
„beszélhetünk-e és mennyiben beszélhetünk az egyes ember személyes, privát
mivoltáról – tehát privát élményekről, privát nézetekről és hasonlókról. Musil
azon a véleményen van, hogy korábbi időkben a személyes, privát élmény, a
privát jelleg korlátozott értelemben lehetséges volt -, ma azonban egyre
fokozódó mértékben lehetetlenné válik.” Stb.
Nyíri arra a
következtetésre jut, hogy valószínűleg még csak nem is hatottak egymásra,
egymástól függetlenül jutottak hasonló eredményekre. Ez bizony megerősiti Musil
azon súlyos nézetét, hogy ember nélküli tulajdonságok világa jött el, a megélő
valaki nélküli élmények világa, privát módon nem tudunk megélni semmit.*4)
Kitekintés
A XX. szd
első felének íróit, filozófusait, és a tulajdonságok nélküli embereit is
természetesen, erősen foglalkoztatta a racionalitás és a misztika viszonya.
Valami nyugtalanította őket ebben a viszonyban, és ahhoz az állásponthoz
közeledtek szvsz, hogy ha (már) nem tudják feloldani az ellentmondást a kettő
között, akkor a misztikáról hallgatni kell, minekutána az ígyis-úgyis megnyilvánul.
Ezt persze
progresszív oldalról rögtön a haladás győzelmeként, a klerikális reakció
vereségeként ünnepelték, de ez most mellékes. A Nietzsche-i kétségbeesett
kiáltás, miszerint megöltük istent, a század második felében egy ugyancsak
kétségbeesett rezignáltsággal halt el, miszerint már csak egy isteni
beavatkozás mentheti/menthetné meg az emberiséget (Heidegger).*5)
Musil azzal
„lépte le” kortársait, hogy egyrészt mestere volt a ráció és a misztika köztes
senkiföldjének (és ugyanakkor a koreszménynek megfelelően tudott hallgatni),
másrészt – mint logikára és egzaktságra törekvő „költő” – a végső
következményekig végigvitte regényében felismeréseit (mintha egy modellben
gondolkodna).
Ebből a
következetes racionalitásból adódik, hogy az amúgy végig ironikus nagyregényen
belül is „elképesztő” hogy az igazi emberi önmegvalósítás csúcspontja nem
nagyon lehet más, mint testvérszerelem és a legnemesebb törekvések
eredményezhetik egy sorozat-kéjgyilkos téves kiszabadítását. Itt értünk a
harmadik „lelépési” effektushoz: Musil proto-posztmodern, túl messze elment a
racionalitásban (?), és racionális alapon látja, hogy jön egy olyan jövő, amikor
semmi sem az, aminek látszik. Regénytechnikailag is megelőlegez számos
posztmodernként ismert technikát, bár nála a nyelvi alapon folyó dekonstrukció
még nem jelenik meg.
A mai
irodalom-elmélet Musilt – Marcel Proust és James Joyce mellett – a regény műfaja
XX. szd-i megújítójának tartja.
Jegyzetek
1)
Megítélésünk
szerint az internetes blog-szövegek, kommentárok, stb. adott esetben
beleférhetnek az esszé műfajba. Igaz az irodalmi igényesség eltűnik, de a netes
rétegnyelv is lehetővé tesz frappáns, eredeti megfogalmazásokat. Az eredeti
meglátás a döntő, az pedig különböző stílusokban is kifejezhető. Amit pedig a
netes tartalom elveszít az irodalmi stílussal, azt visszakapja azzal, hogy képi
tartalmakat is tud integrálni.
Amiben
teljesen más a netes világ, az az, hogy rejtett tartalmakat, homályos
fogalmazást is megenged, sőt az felkelti az érdeklődést. Valószínűleg a
rejtvénykészítés és fejtés is integrálódik ebbe a – nevezzük így - netes
pszeudo-esszé műfajba. Igaz maga a túlhajtott tömörítés spontán is elvezethet rejtvényekhez.
2)
Szinay Balázs
idézi Hamvas Béla 11 pontos esszé-meghatározását Imaginárius könyvek c.
írásából
3)
„A testvérek szerelme…középkori, misztikusi, valóságosan
keresi a legjobb utat, és az élet mint koncept gondolata itt
fogalmazódik meg az irodalomban talán elsőül…Ulrich és Agathe hosszas
beszélgetéseket folytatva jut el a beszédes csend állapotáig, mosolyogván így a
misztikusokon, akik az emberi ráció nyelvének tökéletlenségei között kezdtek
botladozni azonnal, mihelyt élményükről számot adni próbáltak. Mindazonáltal a
testvérek idézik ezeket a beszámolókat, és közben a természeti
világ, a kert, a napsütés, a nyári nap bizonytalanságainak, az utca zajának és
csendjének, egy kerítésnek, nyugszékeknek és pázsitfelületeknek a
kiszolgáltatottjai, úgy, ahogy az ösztöneinek és a befogója
jóságának egyképp rabja egy határozott helyre került vadmadár. Ez a fajta
madárszabadság az övék, lelkük eszményi táplálékát a külvilágban keresniök nem
kell…
Mert nem
panteisztikus világkép ez már, több annál, megfoghatatlanabb, s épp az a
paradoxona, hogy a természeti valóságon mint az egyetlen adott létezési formán
lépnek át. Agathe valóban; Ulrich a ráció örökös, józan foglyaként, az
„árulást” hordozva magában. De hát amíg Agathe eljut a maga ingathatatlan
helyzetéig, meggyőződés nélkülisége rosszabb az árulásnál; Ulrich számára pedig
a teljes áttekintés kívánalma örök, így a misztikus állapotnak is
körvonalazódnia kell, méghozzá ésszerűségek rendszerében. Másképp értendő, mint
Musil sorsa, mégis azonos vonatkozású szerzői megjegyzés, a regénybeli fejlődés
után: „Nem írja meg a könyvét, hanem belekerül mindenfélébe.” Továbbá:
„Hangulat: a kudarcot vallott ember tragédiája (Helyesebben: azé az emberé, aki
az érzelmi-értelmi kérdésekben mindig egy lehetőséggel többről tud. Mert
egyszerűen »okosabbnak« nem okosabb), aki mindig maga van, mindennel
ellentmondásban, és semmin sem változtathat. Minden egyéb: logikus következmény…
Hanem ahogy a
szeretés-lehetőség keresése során, amire a „szerelmi történet” kitétel is utal,
Ulrich és Agathe, vagy maradjunk a kiindulásnál, Ulrich eljut
az azonosság-és-mégsem-az megleléséig,… Ennek a folyamatnak már a logikája is kirajzolja
„a mindent átszelő kettősség vonalat” (harmadik kötet, hetvenkilencedik oldal),
jelesül azt, hogy nemcsak ok és okozat összefüggéséről van szó,…A kettősség,
egyebek között, ilyesmi még: „Az a titokzatos és bizonytalan valami, ami őket magukat
összefűzte, bár nem beszélhettek róla nyíltan, épp ez választotta el őket a
többiektől; ám ugyanez a szenvedély, melyet folyamatosan éreztek, mert nem
annyira tilalmon, mint inkább ígéreten tört meg egyelőre, a testi egyesülés
fülleteg megszakadásaihoz hasonló állapotban tartotta mindkettőjüket…
Amit pedig
azóta átélt, a korábbiakkal összevetve Agathe nem érezhette egyébnek, mint
amazok beszédes mérsékletének”, ezt olvashatjuk a misztikusok felidézése után.
Misztikus: ez Musilnál, bár a testvérek valóban az ő írásaikat olvassák,
funkcionáló fogalom csupán. A racionális világ párhuzam-akciói s
a benne állítólag egyesített résztörekvések, melyek a császári évforduló
ünneplését előkészítő körök s erők, széplelkek s kallódók szerint a monarchikus
önüdv felismeréséből vagy öntudatlan átéléséből fakadnak, ezek a már rossz
irracionalitásig észelvűsített manipuláltságok nem vezetnek el, Ulrich szerint,
az elveszett emberi egységhez. Ulrich, amikor „választott és eleve adott”
ikermásának, Agathének a misztikusok írásaiból olvas fel, ugyanúgy konstituál
valamit fenntartásos mosolyával, ahogyan Agathe ezt már a föntebb idézve is
megállapította róla. A misztikusok – tehát a lehető vagy lehetetlen emberi
egység átélői – ilyen üzeneteket hagytak ránk, gyarló szavakkal: „Kivették a
mellemből akkor a szívemet… Túlléptem minden képességemen, eljutottam a sötét
erőig.” De hát nincs-e rettentő gúny, szándékkal vagy akaratlan, Musil
szavaiban, amikor ezt a gondolatvilágot, mely eleve a meglévő világ
jelrendszerével kívánná kifejezni valamin-túliját, még csak szembe sem állítja
a szintén minden addigi képességén túllépő s a sötét erőig eljutó valósággal?
Nem inherens-e a misztikum a valóságban is? Mert, a racionalista Musil ezt
aligha gondolhatja másképp, mi egyéb anyaga lenne, mint a valóság? Csakhogy:
meghatározójának már nem alkalmas az elhagyott anyagszerűség fogalomköre. Hová
vezet viszont ez az oly „igényes” többlet, hogy mintha új minőséget
deklarálhatna? Kört írna le, ha volna, mondja Musil, és a valóságnak ahhoz az állapotához
kellene visszavezetnie, amelyet a valóság tényleges állapotának történetisége
elrontott. Az időtlen pillanat csak a rossz valóságon helyezi kívül a „nem is
szerelmeseket”, és itt eggyé lesz a misztikus-töredék, a „te
vagy-e az, vagy nem te vagy? Nem tudom, hol vagyok; nem is akarok tudni róla!”
– Egyszerűsíthető-e ez a kijelentés, háttere legalábbis, a világ adott
állagának megtagadásává? Akik efféle kijelentésekről ilyesmit vélnek,
megfeledkeznek a máris kiiktatandónak, haszontalannak érzett individuumról, aki
szintén a rossz világállag része. Musil nem reformer, aki a bot valamelyik
végét is farigcsálni akarná; és nem lázadó, aki eltörné a botot; mosolyog
viszont azon a balhiten, hogy a bot eleven leveleket hajthat. Akkor? Itt járja
körül terepét; erre az „akkor”-ra lenne megadhatatlan pontosságú válasz a
könyv. A meghatározhatatlan pontosság „dimenziójában” mozog természetkép és
gondolat-átvilágítás; a pontosság pontosságát akarja meghatározni minden újabb
nekirugaszkodás; a „hiteles korrajz”, a „történelmi vízió” és hasonlók:
megannyi olyan kellék, mint – kevés túlzással – a papír és az írószer. Musil a
nélkülözhetetlen kovásznak tekintett misztikusokat épp kovász jellegük okán
ehetetlennek tartja; hiányzik a valódi anyaguk, illetve: a rossz állagú világ
meghaladottnak ítélt fogalomkincsével próbálják konstituálni azt a bizonyos
„másik állapotot” – vagy „érdemes állapotot”. A világi másik állapot, Musil
szerint, a Monarchia s környékének anyagából csak háború formájában
valósulhatott meg.”
4)
5)
Nietzsche: A
vidám tudomány, 125. (1881)
Az őrült:
„Hová lett Isten? Majd én megmondom nektek! Megöltük
őt –ti és én! Gyilkosai vagyunk mindannyian.”
1966. szept.
23-án egy Spiegel-interjúban Martin Heidegger így fogalmazott: „Már csak egy
Isten menthet meg bennünket.”
Képek
1. Robert Musil
2. Ludwig Wittgenstein
3. Mathieu Carrière játszotta Törless szerepét az 1966-os Az ifjú Törless c. filmben
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.