Pszeudomorfózis előtt? – a fausti embertől a wishfull thinkingig (1/2)

Joseph-Noël Sylvestre: A barbárok elfoglalják Rómát.

„A jövendő eseményei előre vetítik árnyukat”

Goethe

Néha az ember újraolvas könyveket,általában azért, mert a befogadói élmény valahogy lezáratlan maradt, a szöveg örökül hagyott valami kínzó nyugtalanságot, eldöntetlen kételyt, ami nem hagy nyugodni. Így jártam én is Oswald Spengler száz éves könyvével, „A Nyugat alkonyá”-val.

Spengler módszere

A mágikus kultúra spengleri felfogása volt ezen nyugtalanság forrása, a műnek az egyik kulcskérdése… Spengler maga is bevallja, hogy „ez az arab kultúra számunkra nagy felfedezés” (ő az arab iszlámot a mágikus kultúra kései, civilizációs periódusának tartja). Mágikus kultúra alatt a jelenségek egészen széles körét érti kora-időkben aramenus, kései időkben arab összefoglaló névvel, nemcsak a kereszténységet, de a zsidó és perzsa hagyományt is (mindegyikre jellemző az egyszeri drámai fordulópont, a megváltás). Ezek nagyon különböző hagyományok, mert a perzsa dualisztikus, a többiek monisztikusak – persze szvsz a kereszténység maga is egy eltérített gnosztikus (dualisztikus) vallás, de ez egy másik történet. Az előzmények teljes egészében Babilon területén zajlottak. Mágikus vallások csoportjáról ír, Pál (görög), Péter (zsidó), János (perzsa) mellett káldeus, mandeus, mazdaista, mithrászista, stb. irányzatokról, szemita és dualisztikus elemekről.

A mágikus kultúra időben és térben közbenső helyzetet foglalt el az antik és a nyugati kultúra-civilizáció között, vagyis a nyugatira antik maszkban hatott. A mágikus kultúra ugyanis kb. 900 évvel előbb jött létre és ugyanennyivel előbb lépett a civilizációs korszakába, mint a nyugati. Mindezek lényegesek a pszeudomorfózis megértéséhez, ami – leegyszerűsítve - egy fiatal, virágozni kívánó kultúra gyötrődése egy idősebb, megkövült civilizáció prokrusztész-ágyában (pl. a mágikus az antikban).

De nem ez (vagyis nem a lineáris időtengelyen történő elhelyezkedés) számít a spengleri elmélet szerint, hanem, hogy egy kultúra melyik életfázisában van. Ha pedig kitöltötte az eszményi ezer év élettartamát, akkor megkövült civilizációként, történettelenül bármeddig létezhet, de csak vegetálva (lásd a kínai, indiai, iszlám civilizációkat). Spengler tulajdonképpen modellt illesztett az egyes kultúrák-civilizációk fejlődéséhez (az ő korában a formalizált modell módszertana még nem volt divatban), és azt állította, hogy az egyes esetek (kultúrák) szükségszerűen hasonló fejlődési szakaszokon esnek át. Módszere a modell kidolgozásához a nagyszámú analógia feltárása, rengeteg meglepő és eredeti párhuzamot hoz fel.

Spengler saját módszertanát morfológiának/fiziognómiának nevezte és megítélésem szerint ezt kicsit érdemes jobban megvizsgálni. Úgy vélem könnyen félreérthető Spengler igazi üzenete, ha ezt valamiféle Goethe-iánus növényi hasonlatként/metaforaként értjük (persze maga Spengler állítja ezt nyomatékosan! – de nem tudhatjuk, hogy nem valamiféle didaktikus/cinikus indíttatásból-e…? Megítélésem szerint provokálni, sokkolni, tettre ösztönözni akarta olvasóit, miként másik nagy idolja Nietzsche is oly sokszor.) Mindenesetre amikor hitelesen használ növényi hasonlatokat, pl. „zoológiai létforma” , akkor általában elaggott/megkövült civilizációkról szól.

Valójában az azóta jóval elterjedtebben használt életgörbéről van itt szó, amit ma már széles-körben  alkalmaznak  élettelen termékek (tárgyak) és bonyolult rendszerek elemzésében. Ha a kultúrköröknek/civilizációknak van életgörbéjük, - és miért ne lenne – akkor a legvalószínűbb trend meghatározható statisztikailag. Csakhogy Spengler nem adatbázisokból modellez, hanem szimptómákat vet össze, ettől oly különös e könyv. A kultúrák/civilizációk jegyei szerinte tartalmilag teljesen különböznek, de összekapcsolhatók formai hasonlóságok révén. „A jelentés nem vihető át”- írja.

Az alkony vége (prognózis)

Nyilvánvalóan nem célja Spenglernek, hogy rejtett jelentéseket fejtsen meg az egyszerre tündökletes és szívszorító emberi történelemben, bár  – mi úgy látjuk -, felfedezhető nála egyfajta „mega”-jelentés (saját kifejezés), miszerint az egyes kultúrák/civilizációk felívelőben, vagy leszállóban vannak.

Az ő célja - hogy így fogalmazzunk - sokkal szolidabb, választ adni arra a kérdésre, hogy „Ó, vajon meddig tarthat még…” A választ szerintem megadta.

Maga ez a fajta szellemi érdeklődés a „mi várható?” iránt egyáltalán nem új, vagy unikális, csak ezt korábban (para-képességek alapján) jövőbelátásnak, (Biblia-értelmezés alapján) próféciának nevezték, manapság pedig Római Klubnak nevezik, amit úgy címeznek, hogy a fenntartható növekedés határa.

Ugyanez az érdeklődés hajtja a „mikorra várható a világvége?” populáris téma pörgését is. Pedig, mint sokan megállapították már, nem a világnak lesz vége (és itt vissza is kanyarodhatunk Spenglerhez), csak a Nyugat alkonyának vagy pedig „reset” következik be, ami a spengleri fogalomkörben pszeudomorfózisnak felel meg.

Feltétlenül meg kell említeni Newtont, aki nemcsak a fizika fejedelme volt, hanem az okkult tudásé is. Ő a Biblia alapján Jézus földi királysága legkorábbi lehetséges kezdetének 2060-at jelölte meg.*1)

Érdekes, hogy amit Newton a Biblia alapján kiszámolt (de sosem publikált) az a keresztény Nyugat életciklusa, azaz életgörbéje: 1260 év, majdnem ugyanannyi, mint Spengler 1200 éve (Spengler általánosságban 1000 évre teszi a kultúrák-civilizációk élettartamát, de a történelmi idővonalra vonatkozó némileg apodikus utalásaiból az következtethető ki, hogy ez a Nyugat esetében 1200 év is lehet, feltéve, hogy a spengleri korszakok egyforma hosszúak.)

Ha azonban a spengleri "Tél" a tipikus 250 év lenne, ennek a vége 2054, ami már „vészesen” közeláll Newton 2060-jához és a Római Klub második jelentésében szereplő 2050-hez (az első jelentésben még 2035 szerepelt, mint a fenntartható növekedés határa).*2)

Mint láttuk a spengleri felfogásban az egyes civilizációk életgörbéje szóródik a legvalószínűbb trend körül. Ez a trend nem biztos, hogy minden egyes civilizációra igaz, míg a növényi fejlődés sokkal szigorúbban illeszkedik az élővilág törvényszerűségeihez mint trendhez (a szellemes és igaz „az élet számára nincs lehetetlen” mondás csak a legextrémebb esetek bölcsessége). Azzal, hogy a zoológiai hasonlatot (szerintünk) túlhangsúlyozta, szándéka ellenére (?); szellemes, elegáns és olvasmányos filozófiájának mechanisztikus, végzet-szerű aspektusait is felerősítette.

Végeredményben ezt a gondolatkört lezárhatjuk azzal a meglátásunkkal, hogy

A Római Klub első jelentéséből

akár szabad az akarat, akár nem (szerintünk szabad), az emberiség irányíthatja sorsát, de ha nem tudja/nem képes rá/nem akarja ezt az opciót, akkor az események várhatóan a legvalószínűbb forgatókönyv szerint fognak alakulni.

Mitől él egy kultúra?

A „fiziognómiai taktus” tulajdonképpen a szisztematikus kritika számára hozzáférhetetlen, de ez a kultúrák legbenső, éltető hatóereje. Szimbólumokon keresztül nagyjából megragadható, ezt teszi Spengler is. Fontos azonban, hogy a kultúrákban/civilizációkban egy lélek, egy lelkiség nyilvánul meg, akár eleven testként, akár múmiaként. Ennek a kulturális léleknek (saját kifejezés), az apollói, a mágikus, a fauszti, stb. léleknek a lényege, hogy lehetőségeit maradéktalanul megvalósítja.

Ennek a tartalomnak a „megértéséhez” nemcsak szimbólumok vezetnek, hanem érzetek/érzületek is.*3) Az „érzet/érzület/világérzés” kifejezést Spengler nagyon gyakran használja, míg az antik ethosz kifejezést ehhez képest alig. Az ókori ethosz azonban nemcsak érzületet jelentett, hanem magatartást és jellemet, sőt szokást is. Valószínű, hogy az antik vonatkozások miatt kerüli az ethoszt, furcsa is lenne, ha egy a kultúrák közötti átjárhatatlanságot valló filozófus antik fogalommal jellemezne egy nyugati jelenséget. Az is igaz, hogy a modern tömegembernek vannak érzései, érzületei, de a jellem és a szokás máshova van már sorolva.

Úgy látjuk a szimbólumok a megértés eszközei, az érzületek a pedig megélés jellemzői, a kultúra/civilizáció egy tagja így éli meg saját lényegét. Az ősszimbólumok nála eléggé állandóak, de általában nem tud róluk az abba a kultúrába/civilizációba tartozó ember, az érzületek állandóak és változékonyak/szubjektívek is lehetnek, úgy tűnik, a világérzés sok-sok érzület valamelyest objektivizálódott összessége. Az „érzület-morált” is, pl. „boldogság”, „hasznosság”, mint kifejezést is használja. Az életérzés szerintünk erősen szubjektív, jóllehet szociológiailag jól prezentálható, elemezhető, különösen identitásválságos, világválságos időszakokban, ezért is találkozunk újabb korokban annyi negatív életérzésről szóló filozófiával…

Végeredményben az ember érzületek útján szemléli/éli meg saját kult. lelkét. Kerestünk összefüggést a pózzal (hiszen itt is egy külsődlegességre koncentráló bensőséges értékkövetés a lényeg), de ilyet nem találtunk, Spengler (ebben) (sem) volt cinikus. Véleményünk szerint a kultúra/civilizáció fiziognómiája nagyjából leginkább külsőleg tükrözött belső érték-rendet jelent.

Nála is jelentkezik, ami a többi kultúrkörös/ciklikus történelem-filozófusra is jellemző, hogy az egyik kultúra lényegi tartalma nem fordítható le egy másik kultúra jellemzőjére. Hasonlóságuk csak formai lehet, ami életciklusuk modellezésén keresztül ragadható meg. Az egyes kultúrák annyira „nem értik” egymást, hogyha át is vesznek egymástól elemeket, azt teljesen „félreértik”, saját elveik szerint – anélkül, hogy tudnának róla – új tartalommal töltik meg.

A lényeg azonban mégis a jelenség látható alakja, mert az magán hordozza az alapjául szolgáló eszmét. Ez a fajta furcsa kettősség határolja el a kultúrát a civilizációtól, a kultúrában ez a fenomén  létrejövő, a civilizációban létrejött. „A jelentések átvihetetlenek.” – így fogalmaz szó szerint Spengler.

Sok jel utal arra, hogy a forma és s tartalom közötti összefüggést filozófiailag még mindig nem teljesen értjük (jóllehet a művészetek ebből éltek és élnek, de hát ugye az művészet, ez meg filozófia…). Erre Spengler azt mondja, hogy a holt formák megismerésének eszköze a matematikai törvény, eleven formák megismeréséé pedig az analógia.

Lélekszimbólumok

A nyugati kultúrának a fauszti lélek a szimbóluma, egy megszállott felfedező, hódító, az ördöggel alkut kötő fenomén. (Mondjuk nem jár messze a valóságtól, ha végigtekintünk a váraikból lecsapó rabló lovagok, keresztes háborúk, kolonizációs expedíciók és egyéb rablási történetek szinte végtelen során...) Ennek a kultúrának az igazi lényege azonban (a hatalom akarása mellett) a szüntelen fejlődés ami - ma már a végtelen növekedéssel együtt- végső pusztulással fenyeget. (De belül vagyunk a spengleri paradigmán…)

Ez a lélek olthatatlan szomjjal rendelkezik a kiterjedés, a végtelen után, dinamikusan szenvedélyes, akarja a hatalmat, quasi a „harmadik dimenziót”. Mire materialista hitében teljesen sikerült kifejlesztenie a haladás, vagy fejlődés nevű kedvenc szörnyét, hogy elérhesse a végtelent, a kultúra civilizációba csapott át és a progresszió önjáróvá vált. A világváros és az intelligens ember a fonák végső formája e civilizációnak. aki maga is torkig van a késői várossal, s vele együtt saját kultúrájával, aki „tiszta”, azaz lélektelen, és csak azt keresi, hogyan szabadulhatna meg tőle, a belsőleg már át nem élt, ezért gyűlöletes szimbólumtól. Elfordul a racionalitástól, a politikai ideológiáktól, az elméletekben való hittől, vallási értelemben szinkretista lesz (ezoterizmus), művészetben tartalmilag újat létrehozni nem tud, a kultúra által létrehozott formák variálásával, újraértelmezésével posztmodernné válik.

Mindezek mellett megszabadulni képtelen eredendő fausti lelki alkatától, a csillapíthatatlan messzeség-vágytól és expanziós erőtől. Spengler analógiák révén úgy látja, hogy a mostani pénzuralmi berendezkedéssel is leszámol, új cezarizmus és második (az előzőnél kevésbé szigorú) vallásosság kialakulása várható.

A Nyugat, mint kultúra kezdete valahol Nagy Károly körül, a civilizációba történő átcsapás pedig Cromwell idejében történt. Ez azt jelenti, hogy a Nyugat hosszabb életgörbéjű, mint az átlag (ami az elméleten érdemben nem változtat), és a civilizációból még mintegy 100 év hátra van.

Mint láttuk az egyes kultúrák legmélyén egy-egy lélek, avagy kulturális lélek áll. De vajon nem változik-e a lélek fogalma kultúráról kultúrára? De. Ez azonban az elméletet jottányit sem zavarja.

Az ókori Görögországban ismerték a lélek fogalmát, de azt nem tartották a sors (a végzet) fölé emelhetőnek (leszámítva a deus ex machina által megoldott eseteket), ez volt a nevezetes katarzis, amikor az ember (a lélek) szükségszerűen elbukik, de erkölcsileg magasztossá válik. A katarzis azonban, ahogy a sztoikus etika maga is a spengleri világban az antik világ nirvánája. Az apollói lélek (amelynek érett formája a sztoicizmus) változatlan, „feminin” (élvezőképes), nyugodt és igénytelen. Atarakszia, ne érezz részvétet magad iránt.

Mennyire más a Nyugat kultúrájában a lélek: férfias erény – ezt jelöli a ,,moráltól mentes” nietzschei virtu -, a spanyol barokk grandezza- s a francia grandeur-fogalma.

30 év tényadataival kiegészítve...

A lélek a krisztusi megváltáson keresztül vált központi fogalommá. A spengleri elmélet szerint ez a mágikus kultúra hatása, tehát pszeudomorfózis, s mint a pszeudomorfózisok általában, csak részlegesen tudott megvalósulni, az új keresztényi ember csak félsiker saját képmutató etikája tükrében is. A fauszti részvét/együttérzés/caritas kemény, küldetés-tudatos és ego-centrikus, egy energikus, imperativisztikus és dinamikus kultúra morálja  (Spengler cizelláltabban fogalmaz).

A fauszti ember feláldozza magát

A fauszti ember feláldozza magát, de ez lényegében természetes és máshogy nemigen történhet. Amikor eléri a civilizációs fokot, akkor képtelen felismerni, hogy a végtelen utáni vágya egyre inkább illúziónak fog számítani. A legjobbat, a legtökéletesebbet akarja az egész emberiségnek és még azt sem látja, ill. nem tudja elfogadni, hogy más civilizáció szülötte ezt nem így gondolja. A Felvilágosodás csecsén lógó kiszáradt racionalizmusa nem teszi lehetővé, hogy elismerje: más releváns válasz, más tradíció is létezhet az övén kívül, ezért minden lezárult civilizációt (egy, vagy kettő kivételével) totálisan a saját képére formált, vagy elpusztított, vagy mindkettőt megtette.

A fauszti ember civilizációja egyszerre önhitt és önfeláldozó. A fauszti civilizáció legyőzhetetlen, és mégis elszakad/eltávolodik a valóságtól, paradox módon éppen a Felvilágosodástól eredő racionalizmusa miatt. A racionalizáció egy gigantikus kaland, ami lassan-lassan önnön befejezéséhez közelít.

Miután ezen embertípus megtagadta vallását, arra sem emlékezhet, hogy az ember soha nem válhat tökéletessé. A végtelen feletti hatalmat a fauszti ember akarhatja ugyan, de soha el nem érheti. Helyette a megállíthatatlan fejlődést már elérte, sőt az önjáróvá vált már, a hatalom akarása helyébe szerződések akarása léphet. Az ember állapotának megértése helyébe a vélekedés, az érzület és a világérzés megváltozása fog lépni. A legutolsó szerződéscsomag pedig tulajdon önmagának a feladásáról szól. Cserébe garantált lesz a jóléte és a nyugalma, amíg még létezik…

Kultúrák közötti kapcsolat

Térjünk azonban rá a kultúrák közötti kapcsolatra, amelyeket inkább csak megemlít Spengler, mivel az ő nézete szerint az egyes kultúrák nem értik egymás tartalmi aspektusait. Persze azért hatnak egymásra, formai elemeket egymástól másolnak, stb. Ezek a kapcsolatok azonban sose kiegyensúlyozottak, az egyik (általában a fiatalabb fázisú) nem tud kibontakozni a másik forma-szintű gyámkodása (?), zsarnokoskodása (?) miatt. Erre vonatkozóan foglalkozik az orosz-nyugati és az arab-nyugati viszonnyal.

Mint fentebb említettük az „arab” alatt a mágikust kell érteni, mindazt, ami valaha Babilon területéről kiindult. A mágikus lélekre a „barlang-érzés” a jellemző.

Spengler szerint az arab kultúra a késő-antik császárkori Róma kapcsán szenvedte el pszeudomorfózisát.

A szerző kétségkívül lelkesedik az arab kultúra koraiságáért, elsőségéért, nagyszerűségéért, az iszlám villámgyors hódításait az ottani (és mindig-is odatartozó) népek számára megváltásként értelmezi egy helyütt (jóllehet máshol az iszlámot már alkonyi korszaknak tartja, de mindegy, nem ez a lényeg), stb. Valószínűleg itt is sok-mindenben igaza van, fehér foltokat derít ki, újszerű meglátásai vannak. Az is valószínű, hogy más volt (vagy csak megvolt) a mágikus hatás Dél-Franciaországban és Észak-Itáliában, míg a Kárpát-medencében és a Balkánon az iszlám-török hódítás a maga rabszolgaságra épülő rendszerével korántsem hagyott mágikus emlékeket. (Nem állítjuk, hogy abban az időben csak a török szultán birodalma épült (részben) rabszolga-munkára, de Európából – arab kalózokat leszámítva – csak ők gyűjtöttek rabszolgát nagyobb mennyiségben.)

Spengler iszlamofil nézetei egyáltalán nem egyedülállóak. Nem cél itt felsorolni a szufi irányzat filozófus és irodalmár méltatóit, vagy az iszlámra magánemberként áttért kultúrkritikusokat és közszereplőket. És az orientalisták kiemelkedő személyiségeit. Megítélésünk szerint egy egészen konkrét oka van mindezeknek. Mégpedig az, hogy bebizonyosodott: szemben a többi már lezárult civilizációval, az iszlám nem modernizálható.

A nyugati kultúra mindkorábban ellenséges volt az iszlám civilizációval, de igazából nem ismerte és nem is foglalkoztatta. Erre jó példa (bár keresztény összefüggésben), hogy a zsinatokon rendre elveszettnek nyilvánítottak egy szent könyvet, ami ugyanakkor benne volt a kopt liturgiában. Ezt csak az Újkorban, véletlenül fedezték fel. Az, hogy az iszlám világ lemarad a nyugathoz képest, csak a XVIII. szd-tól kezdett felmerülni mindkét oldal részéről. A felismerési folyamatot legkorábban a Lepantó-i csata (1571)*4) indíthatta el, mintegy 120 évvel Konstantinápoly bevétele után gyengélkedni kezdett Európa jövőbeli beteg embere.

Az antik Tavasz 1100 és 800 között virágzott, vagyis az antik kultúra (nem spengleri, hanem hagyományos idő-vonalas felfogásban) mintegy 1100 évvel korábbi a mágikusnál. Tehát az akkori pszeudomorfózis Jézus ideje körül, ill. azt követő 100 évben zajlott. Spengler többször említi, hogy a pszeudomorfózis Actium-nál kezdődik*5). Vagyis Spengler tud az előkultúrákról, „elő-időkről”, de (vélhetően szándékkal) azokat homályban hagyja. A mágikus kultúra elő-ideje nála pl. egész Babilon.

De mi volt Kr.u.100-tól 900-ig? Hagyományosan úgy tudtuk: hanyatló Róma+őskereszténység+népvándorlás. Ezek, bárhogy is nézzük, a Nyugat kora-ideje, talán előd-kultúrái (ezt Spengler nem mondja, valamilyen okból kifolyólag csak a mágikus kultúra hatását vizsgálja). A mágikus kultúra tehát az Actium-i csatától Mohamed futásáig (vagy k.b. 50 évvel korábban: Jusztiniánusz haláláig) terjedő 600- 650 éven át hathatott arra a valamire, ami még akkor nem volt az igazi Nyugat. Ez volt a mágikus Tavasza és Nyara és nem közvetlenül hatott a Nyugatra, hanem – mint Spengler kihangsúlyozza – antik maszkon keresztül.

Spengler (számos nyugat-európai tudós társához hasonlóan) – semmilyen jelentőséget nem tulajdonít a nomád kultúráknak, még a barbár germánoknak sem. A barbár törzsek a 4. szd-tól kezdve fokozatosan vették fel a keresztény vallást, előtte pedig (a germánok) főleg ariánusok voltak. Vagyis a mágikus kultúra kezdettől áthatotta az egész Barbaricumot is.

A barbárok (akik, mint láttuk vallásosak voltak,) alkotják a Nyugat egyik ontológiai összetevőjét. Spengler sem írhatta volna meg műveit Odoaker és társai győzelme nélkül, vagy legalábbis teljesen mást írt volna…

Spengler itt nem kiegyensúlyozott, a szobatudóst képviseli, a nyárspolgárt, vagy a sznobot..

Összefoglalás: Spengler csak tudatossá tette a krízist.

A Nyugat, mint kultúra kezdete valahol Nagy Károly körül, a civilizációba történő átcsapás pedig Cromwell idejében történt. Ez azt jelenti, hogy a Nyugat hosszabb életgörbéjű, mint az átlag (ami az elméleten érdemben nem változtat), és a civilizációból még legalább 100 év hátra van. Ennél azonban fontosabbak a civilizációs ismérvek, amelyek eddig megvalósultak, ill. ezután fognak megvalósulni (az 5.-6. még nem valósult meg).

1.   Az emberek elfordulnak a politikai ideológiákban, és az elméletekben való hittől.

2.   A racionalizmus visszaszorul.

3.   A vallási szinkretizmus robbanásszerűen terjed.

4.   A posztmodern uralomra jut. (Spengler nem ezt a kifejezést használja.)

5.   Cezarizmus (avagy a pénzuralom is vereséget fog szenvedni).

6.   Második vallásosság (kevésbé szigorú).

Egy kultúra hanyatlásának

biztos jele szerinte a civilizálódás, melynek főbb ismérvei a következők: a

világváros és a vidék közötti növekvő feszültség, a minél nagyobb haszonra törekvés és

ezáltal a pénz mindenhatóságába vetett hit, a demokrácia látszatdemokráciává torzulása,

nagyhatalmak létrejötte és terjeszkedése, a technika tökéletesedése, ugyanakkor a művészetek

és a filozófia elhalása, a vallástalanság terjedése, a sport, a divat, a testi higiéné,

a helyes táplálkozás és a szex kultusza.

A Nyugat periodicitésa:

900-1200  Tavasz

1200-1500  Nyár

1500-1800  Ősz

1800-2100 Tél

(folyt. köv.)