2016. december 12., hétfő

Eltűnt világok nyomában Várkonyi Nándorral-1. (Szíriát oszlopai)




Volt egy magyar könyvtáros, Várkonyi Nándor (a továbbiakban V. N.), aki minden európai nyelven és a legfontosabb ókori nyelveken is olvasott, memorizálni tudott forrásokat tízezres nagyságrendben és hihetetlen erudícióval megírt sok-ezer oldalas életművet hagyott maga után…és…akit mindkét rendszer (Horthy- és a szocialista is) cenzúrázott/elhallgatott/mellőzött...






Pedig Heisenberget, Jeanst, Planckot, tudta összevetni a Maxwell-féle démonnal, az élménnyel, a rítussal és a mítosszal. Vajon miért nem tetszetős a mainstream számára az az igazság, ami a tudomány és a mítoszok összevetéséből kikövetkeztethető?*1) Mai értelmezések szerint az általa felhasznált tudományos tézisek helyett vadonatújak vannak, tehát az összevetései már nem korszerűek. És a mítoszok? Nem hiszed őket? Akkor járj utána…



Mi a mítosz?

Atlantisz története a Séth-Thot-i hagyomány szerint (ugyanaz, csak az egyik zsidó, a másik egyiptomi) eredetileg Sziriadu földjén felállított oszlopokon volt olvasható. De más kora-ókori népekpnél is hasonlóan megtalálható, mint a vízözön előtti tudás összegzése, amelyet még isteni lények sugalmaztak (pl. Oannész). A tudás azonban átmenthetőnek bizonyult isteni beavatkozás nélkül is, amire példa Cham, ill. a Baktria-i (ma Irán) káld-mágus hagyomány. A mag az az őstudomány, amely a csillagok járásának és a Föld sorsának törvényszerűségeit örökíti egymásra. A tűz, vagy a víz által okozott pusztítás ugyanakkor felújulással, újrakezdéssel jár együtt, világkorszakokról beszélünk.
 
Nemcsak egy világpusztulás volt, hanem egyenesen ciklikus ismétlődés. A messianizmushoz erősen kötődő zsidó hagyomány szerint a vízözön-hősök három nemzedékéről is beszélhetünk: Kainán király (Séth fia)-Henóch (a hetedik ősatya)-Noach. Nem minden hagyomány tartalmazta azonban a ciklikusságot: a vogulok szerint pld. csak egy világkorszak van. (Többszöri világvégéről szóló hagyomány V. N. szerint a magyaroknál sem volt.) A görögöknél pedig a világciklus-konstrukció csak kozmogóniai spekuláció maradt, nem vált a vallásos, asztronómiai „gyakorlat” részévé. V. N. hihetetlen bőségben sorolja az őshagyományokat, azok alkotó népeit, a  konkrétumokat tömören összefoglalva.

V. N.  ezen  meglepően egyöntetű, szinte minden ősnépnél előforduló „népközi” mítoszok és regék igazságtartalmát a játéktól/tánctól/rítustól kezdi levezetni, majd ezt mondja: „nem az értelem tudatos alkotásai, hanem élmények spontán, akaratlan reakciói, melyek látomásokban, azaz képekben törnek a tudat felszínére, mint az álmok.” Azt mondja, a képi látás természetszerűbb, természet-közelibb, mintsem a fogalmi.  A természet-közeli/mítikus ember képekben „gondolkozott”, ami annyit jelentett, hogy nem gondolkozott, nem végzett fogalomalkotó, elvonó, okkereső, logikai, diszkurzív, s efféle  tevékenységet, hanem látta gondolatában a világot; nem értelmezte és elemezte, hanem közvetlenül rámutatott.

Vagy:  "A mítoszokban az emberi világ számára feltárul mindaz, ami a természetben elrejtve, kimondatlanul lappang: föltárul a teremtés és az élet története, a világ valósága. A természet az ember által kimondja önmagát. Ha a Kozmosz tárgyi valóság – s persze az -, akkor a mítoszteremtő ember pszichéje eme valóság szellemi-lelki jelentésének birtokosa, letéteményese, mint ahogyan a tudomány az anyagi világ »értelmének« felfedezője, birtokosa (kíván lenni)." A természet tehát "nem mechanizmus, nem szellemietlen, nem értelem nélküli gépezet, vagyis nem halott, aminőnek a mai tudományosság fogja föl. Jelentése van, s e jelentés szerint élt valaha az ember, ez volt az ő számára az egyetlen valóság."

Minden tiszteletünk és elismerésünk mellett, talán annyiban máshogy látjuk, hogy a rítus/szertartás mindig olyan üzenetet közöl, ami nincs benne a természetben, ezért játékkal, spontán tevékenységgel nem közelíthető. Az igaz, hogy az őskori ember elsősorban képi gondolkodás-móddal rendelkezett, ami jól kivehető a nyelvek és a művészetek keletkezésében, de ez a látásmód lényegében több-értelmű, tehát önmagában  nem nagyon lenne képes magyarázni a többé-kevésbé egyöntetű őshagyományt. Hasonlóképpen sajátos nála az erkölcs értelmezése:  a magány súlya, a hatalom terhe vezette volna  el a korai embert az önvádhoz és a bűn érzetéhez, s ezáltal a bűnbeesési mítoszokhoz.

V. N. maga is érzi, elméleti konstrukciójánál felvetődhet a többértelműség, de szerinte ez a természetivel „együtt-járó” jelenség. Így ír: „minden mítosz, ha valódi, annyi jelentést zár magába, mint az élet, mint a természeti jelenség vagy történeti esemény; melyet ábrázolni kíván, minden aspektusa igaznak bizonyul, mihelyt egy vizsgálódó elmét kielégít, vagy egy költőt alkotásra ihlet, vagy egy hallgatóját gyönyörködteti.”….”mindig tárt kapu minden gondolatnak”…Vagyis olybá tűnik V. N.-nál a mítosz a természet utánzása, újra-konstruálása révén keletkezett afféle kulturális humusz, mindig tárt kapu (ami tehát nem is kapu), sem-pedig beavatás, vagy küszöb.



Kronológia

V. N. maga antropozófiának, antropogenezisnek nevezi kutatásai tárgyát. Hihetetlenül gazdag történelmi „olvasókönyvet” írt, amellyel szinte észrevétlenül megalkotja a maga történelmi szintézisét, az olvasói hermeneutika pedig csak az óriásmű végigolvasásával kezd ébredezni: ahogy a végén csattan az ostor, úgy ez a kép is a legvégén áll össze…

Bár sokszor említi, hogy tényekről számol be, szerintünk ezek adatok. Voltaképpen ő sem érvelni és meggyőzni akar a „tények” elő-hozatalával, mint inkább megbizonyosítani és lenyűgözni. Ám ellentétben a modern historiográfiával, ezt soha nem is tagadja. (Vekerdi L. alapján).

Ennek az emelkedett, az olvasót teljes szellemi szabadságában meghagyó  ténykezelésnek jó példái a mű kronológiai fejtegetésekkel foglalkozó részei. (Megkockáztatjuk, talán nem is más az emberi lét megvalósulásának időtengelye, mint a szimbólumok megélése és megértése…)

Tekintsük át az egymást követő csillagászati viág-hónapokat. (Annak tudatában, hogy különféle számítások léteznek.) „Hermeneutikánk” szerint a Vízözön zárta le Kr.e. 10 000 körül az atlanti, avagy aranykort. (Közkeletű, rövid megvilágosítás szerint aranykor az, amikor az istenek még közöttünk jártak, ill. leszálltak a Földre.) Platón közlése szerint Atlantisz Kr. e. 9600 körül süllyedt el, a mainstream k.b. erre az időre teszi a jégkorszakot lezáró legnagyobb olvadásokat.

Aranykor az Oroszlán világhava,
Kr. e. 11 000– 8800. emlékét őrzik a legrégibb sziklarajzok és festmények, melyek ősbivalyt és egyéb ősállatokat, kardszarvűt és lóantilopokat ábrázolnak, melyekhez hasonló csak szavannai környezetben élhet. Itt a korszak szimbóluma  a bika és a kos képe napkoronggal és spirális ábrával szarvai közt. Ez a vadászok kora, az ábrázolások „istenállatának” valóságos megfelelőit  vadásszák.*2)

Ezüstkor a Rák hava, Kr. e. 8800–6600. A háziasított marha és teve pásztorai egy „kerek fejű+ negroid, a mai peul népességhez hasonló nép volt, vöröses bőrrel, arcélük határozott, orruk erős, egyenes vagy sasorr, hajuk világossárga (festett, vagy szőke), hosszú, egyenes szálú. 

Rézkor, az Ikrek hava, Kr. e. 6600–4518. Ez a történelmi idők kezdete, amikor az emberekben még élénken élt az Aranykor emléke. Az ember nagy vállalkozásai ekkor még őrzik az egyensúlyt és a békességet. A magyarság is ekkor alakulhatott ki legősibb formájában.

Vaskor Bika Kr.e. 4518 – 2558 A Bika szimbólum: Mezopotámia szárnyas (= égi) bikái, az egyiptomi Ápisz-bika és a zsidók „Aranyborjúja”, a krétai bika-kultusz (Minotaurusz a labirintusban).  Ez a „hősök kora”, létrejönnek az archaikus magaskultúrák (lsd. Gilgames-eposz). 

Vaskor Kos Kr. e. 2558 – 198 A Kos szimbólum: a kos-szarvú Ámon Egyptomban, és Ábrahám kos-áldozata fia, Izsák helyett; a bűnbak
és az áldozati bárány.  A szenvedélyek, a gyűlölködés, az első világháborúk és az első népirtások világhónapja. Ekkor lép színre az „ötödik ember”, az „árja” emberfaj (hindu-egyiptomi, árja-semita, iráni, kelta, teuton, ausztrál-amerikai, stb.), kinek a legutolsó válfaja lesz majd a „hatodik ember” gyökérfaja.

Halak -198 – mostanában/napjaink A  hal, görögül ichthüsz: „Iészosz Chrisztosz Theú Hüjosz Szótér ”: Jézus Krisztus, Isten fia, Megváltó”, aki tanítványait „emberhalászokká” tette. Egyben – a pusztulás és a megváltás eddig még sohasem látott erejű szembesítése.



Vándorló népek- letelepült civilizációk

A (mainstream) tudomány még ma sem jutott abban a kérdésben konszenzusra, hogy az egyes civilizációs értékek csak önmagukban is képesek terjedni, afféle mém-ként, vagy csak az őket létrehozó ember-csoportok képesek azokat „a helyszínre szállítani” –, a saját  génjeikkel együtt. V. N. idejében sem mém-elmélet, sem archeo-genetika még nem létezett, ezért úgy tiszteleghetünk emlékének, ha a legmodernebb tudományos eredményekkel vetjük össze a Sziriátot. Mivel személyesen nem hiszünk abban, hogy a civilizációs értékek létezhetnének az azt létrehozó emberek (és utódaik) nélkül , ezért csak az (archeo-)genetikával kíséreljük meg összevetni a művet jelen poszt második részében.

Az archeo-genetika is abból indul ki, hogy a legutólsó jégkorszak után Európa betelepülése refúgiumokból történt. Szerintük ezek a rfúgiumok (túlélő területek) k.b. az  Ibér-félsziget, Balkán, Krím-félsziget lehettek. V. N. ehhez képest időben visszább lép, szerinte a Vízözön után Európa betelepülése Atlantiszról és Lemúriáról (Gondwana megnevezés is bekeveredik) történt.

Azért mondja ezt, mert az emberiség ősemlékezete így tartja, ráadásul egymástól sok ezer kilométer távolságban élő kultúrák szinte egybehangzóan ezt képviselik. Ezek akár a legarchaikusabb emberfajták is lehetnek, de saját kultúrájukkal identitást éreznek, ők ezt tartják a valóságnak (mármint a ciklikus végpusztulást, amit egy újjászületés követ).

Másik kiindulópontja V. N. művének, hogy az ős- és ókori magas-kultúrák előzmény nélkül, hirtelen jelentek meg (erre vonatkozóan  rengeteg adatot ad). Ezt a jelenséget aligha lehet mással magyarázni, mint a vándorló/menekülő/hódító, de az adott közösségnél fejlettebb  embercsoportok (vagy mémek??) megjelenésével.



Benépesülés nyugatról: Atlantisz

Véleményünk szerint V. N. az atlantiszi inváziót három fő fázisban gondolta el: elsőnek Nyugat-Afrika, onnan tovább-terjeszkedve Észak-Afrika, Líbia (az ókorban Líbia Egyiptom, Marokkó és Mauritánia kivételével egész Észak-Afrikát+a mai szaharai övezetet jelentette) Ez a szegmens mára erősen  beolvadt a negroid őslakosságba, - vagy elarabosodott - jóllehet Észak-Afrikában egy sor magas fejlettségű kultúra töredékes emléknyomai felfedezhetők még.

Második fázisban a Mediterránum európai felét elözönlő ibér-libu-stb népcsoport *3), akik k.b. Kréta és Egyiptom „magasságában”  találkoztak a jóval korábban elindult lemúriaiakkal és megkezdődött harcuk, ill. egymásba olvadásuk, kultúráik ötvöződése. Ezt a találkozási vonalat V. N. nem hosszúsági fokokhoz, hanem a Rhône és a Nílus folyókhoz köti, de bizonyításában alapvető a Mükéne-i és Egyiptom-i kultúrák párhuzamossága, összetettsége és magasrendűsége. (Voltaképpen egy Nílus-Kréta-Türrén tenger (etruszkok)- Rhône-folyóban lehetne a találkozás vonalát meghúzni.)

Érdekes, hogy ez a tengely csaknem teljesen párhuzamos azzal a tengellyel, amelyet Pap Gábor primordiális-mandala keresztként a kereszténység négy erőközpontja által meghatározva dolgozott ki, abból is a Köln-Bizánc/Kontantinápoly tengellyel.*4)

De taláhatunk más párhuzamot is: az európai világos szinkomplexiójú emberek arányában a 13 % és a 17% közötti határvonal (izoglossza) pont ezen tengellyel párhuzamos, vagyis a dán-német (tengerparti) határponttól a román-moldovai (tenger-közeli) határpontig tartó tengelytől nyugatra és délre egyre sötétebb szinkomplexiójú, míg északra és keletre egyre világosabb színkomplexiójú emberek élnek. Ahogy V. N. kifejtette: a kelták sötét színkomlexiójúak, csak a rájuk telepedett germán-jellegű népek szépségeszménye befolyásolta a saját magukról alkotott képet.

A legmagasabb világos-arány Irán, Kaukázus, Ural, tehát a délről jövő, (dominánsan R1a Y-DNA-val rendelkező, de erről később) népvándorlás ezeken a területeken fenotípusában világosabb lett. (Megjegyezzük, hogy a mainstream szerint a „szőkeség” géncentruma Skandinávia középső része.)

Harmadik és utolsó hulláma az atlantiszi népeknek a kelták, a kontinens/sziget elsüllyedt.*5)

Trogloditák, cüklopszok

A Vízözön előtti emberiség nagyon hosszú múlttal rendelkezik, de számunkra természetszerűleg a túlélők a legfontosabbak. A déli félteke  rassza kicsi, vagy középtermetű, karcsú, arányos alkatú, (itt-ott kövérségre hajlik), vöröses, vagy barna bőrű, csupasz arcú. Számukra a civilizáció délről, Lemúria felöl érkezett (a sumérok pl. egy déli, hegyes vidéket emlegettek őshazájuknak). Az így észak felé tartó ember- és civilizáció-áramlás azután a mérsékelt égövben nyugatra fordult, és Európában, ill. Afrikában találkozott az atlantiakkal.*6)

V. N. a nyugatról érkező hatást cro-magnoid/aurignaci/magdaléni/capsi genetikai és civilizációs hatásként értelmezi, amely 10-15 ezer éve hat Európára és párhuzamosan Amerikára (ezen hatásokat jelzik az (ős)berberek, kanári guancsok, stb.)

Az ógörög auktorokkal egyetértésben – cüklopsznak a nem civilizált, barlanglakó (?) ősembert érti. (Szerinte a  cüklopsz nem egyszeműt, hanem kerekszeműt jelent). Ők a vízözön előtti emberiség monumentális építészetet gyakoroltak. Marokkó, Atlasz, Tunisz a jégkorban termékeny területek voltak. Sziklarajzok, megalit építkezések tanúskodnak erről a kelták előtti népcsoportról. 

A cüklopszok azonban, mégha magas-kultúrát  nem is hoztak létre, nem voltak kultúra nélkül. Hozzájuk fűződnek a sivatagszerű rommezők, a roppant kőtömbökből történő építkezések, a megalitok, a tumbulusok, a dolmenek, a kőkörök, a menhirek, de a kurgánok és a piramisok, zikkuratok is. Ezek a mai ésszel megmagyarázhatatlan monstrumok nem vallási tömegigények kielégítése céljából épültek, hanem egy felsőbb parancsra.

Persze épültek ma is használható, hatalmas távolságokat átszelő utak, még romjaikban is használható vízvezetékek, duzzasztógátak is.

Az írországi fomorik ugyanakkor szintén kelta-kor előtti tengeri hajós nép, „óriások”, akik a druida hagyományt az ír szigetre elviszik. 

Harmadik népcsoport az ibérek. Ez a három népcsoport Atlantisz középső és déli részéről érkezhetett V. N. szerint (Atlantiszt tévesen „Spanyolország”-ként említi jónéhány monda).*7) A  thuathák (írek) és a többi kelta népek velük ellentétben Észak-Atlantiszról vándoroltak be.

Az ibér/proto-kelta/cro-magnon nyugatról Európába jövő hullám a helyi őslakossággal keveredve létrehozta a pelaszg, műkénei, (eteo)-krétai, etrúriai, kaftorim/filiszteus, (egyiptomi) keftu (kisázsiai) leleg, lükiai, stb. archaikus magas-kultúrákat, de párhuzamosan a másik irányba az azték/tolték/maja civilizációkat is. Mindezt az indo-európai és semita hatás előtt.*8) 
  
Itt voltaképpen azzal a történeti-ezoterikus nézettel találkozunk, hogy Atlantisz pusztulása hosszabb idő alatt zajlott, több hullámban (szemben  a jóval korábbi Lemúria/Mu pusztulással, ami gyors, szinte meglepetésszerű lehetett). Ám lehet úgyis értelmezni az őshagyományt, hogy az atlantisziak hódító nép(ek) volt(ak). Szerintünk valami hasonló történhetett, mint a több hullámban Sumért elhagyóak esetében: a népesség-felesleg előbb kolonizált, majd egyre inkább menekült mindenki.






*1) Hogy alapvetően mi a kifogása a mindenkori hivatalos, fősodratú kultúrpolitikának a hatalmas tudású filosz/könyvtáros/művelődés-történész nézeteivel szemben? Erre vonatkozóan nézzük „Az elveszett paradicsom” Vekerdi László által jegyzett Utószavát. Vekerdi a magyar szellemtörténethez - pl. Kerényi Károly, Szerb Antal, Hamvas Béla, vagy Szekfű Gyula, Thienemann Tivadar, és mások.- sorolja V. N.-t. Ugyanakkor szerinte V. N. kicsit el is tér (Hamvassal, Weöres Sándorral, Kodolányival, Kemény Katalinnal, és másokkal együtt) a szellemtudománytól, erre használja a neo-hermetikus kategóriát.

Itt jegyezzük meg, hogy a magunk részéről nem találtunk V. N. nál titkos, csak beavatottak számára érthető, vagy irracionális részeket, ugyanakkor tény, hogy sokan a neohermetizmust azonosnak tartják a tradícionizmussal.  Maga Helena Blavatsky, - aki az egyik utolsó valódi okkultistának tartható – azt írja a hermetikus filozófiáról, hogy tiszteletreméltó, de sok esetben megtévesztő. (A neo-hermetizmus  közelebbi rokonságban szerintünk inkább az ezoterikus filozófiával áll, - ez utóbbiba beleértve most az igen elterjedt ezotériát is, ez utóbbi quasi-tudományosságával és quasi-titkosságával (összeesküvések, stb.) egyetemben – nem pedig, hogy rokonságban állana a tradícióval).

Tehát a mainstream alapvetően kettős kifogása:

Egyrészt „a Hagyomány”-t nem holt, tudományos vizsgálat céljából megfelelően preparált jelenségnek látja, hanem felülbírálhatatlannak és ma is hatónak. Vekerdi  - így fogalmaz: „A teremtés mítoszaihoz, ezekhez a jellegzetes fénymítoszokhoz azonban mindenfelé csatlakoznak különféle sötétség-mítoszok, a bűnbeesés és a büntetés mítoszai, a képalkotó mitikus gondolkozás olykor iszonyú erejével fejezve ki a döbbenetet és szenvedést, a nyomorulttá vált ember kínjait és esendőségét. De ha a lázadó ember ki is űzetett a földi Kozmoszból, a Paradicsomból, emlékét nem feledhette el, őrzik a mítoszok és őrzi a Hagyomány. A hagyomány, amely nem új s nem régi, mert időnkívüli, vagy ahogyan Kemény Katalin, Várkonyi szellem-társa definiálta 1945-ben az Élők és holtakban: "A hagyomány a mérték ismerete, amely szerint a dolgok az egyetemes Létben részesülnek. A hagyomány tehát a hierarchia ismerete. A mérték neve a szimbólum. A szimbólum (synbolein) összehasonlítja a földön létezőt az abszolút létezővel. Megnevezvén a dolgot, pontosan kijelöli helyét az érték- és létvilágban.”

Másrészt V. N. nem megfelelő/korábbi tudományos tekintélyekre hivatkozik. 
„Várkonyi gondolatmenetében lépten-nyomon abszurd, olykor bosszantó, és – legalábbis mai természettudományos ismereteink, ha úgy tetszik, sablonaink szerint – lehetetlen megállapításokra bukkanhatunk.”

Vekerdi 1984-ben a Sziriáthoz is írt utószót. Ebben a neo-hermetizmus nem szerepel, csak olyanok, hogy „legenda”, globáls tévedés”, stb.

Elveszett Paradicsom 




*2) Mint a későbbiekben konkrétabban látjuk majd, a legutolsó jégkorszakot követő olvadáskor az emberiség egyik fő túlélő része vagy a refúgiumokban bújt meg (mainstream), vagy próbált menekülni a süllyedő Atlantiszról. (Ne feledjük 300 m-t emelkedett a világtengerek szintje.) Természetesen volt olyan vadász-gyűjtögető őslakosság az északi féltekén, akik logikusan pont, hogy észak felé kellett vándoroljanak (a táplálékuk után), mivel a jégkorszaki flóra/fauna gyorsan tolódott észak felé. (Ők lehettek a hiperboreusok ősei? – Proto-hiperboreusok…)

*3)Réges-régen volt egy európai ibér-kelta Líbia, szoros kapcsolatban az afrikai Líbiával (Phileas görög geográfus). Ennek a térségnek az őslakói a libuk, (akiket Észak-Itáliában libuusoknak, vagy liburnusoknak hívták, míg az afrikai líbiaiakat libü-nek, vagy libuo-nak, az egyiptomiak libu, lebu, rebu néven nevezték). Ez a nép „fehér” fajta volt a sötétebb bőrű egyiptomiak szemében (ábrázolások szerint szürkésbarna bőrűek, vörös hajúak (gyakran „indián” tolldíszt hordtak a fejükön.), szakállasok.

Ez a nép nem lehetett azonos a berberekkel  (numidákkal) és Nyugat felől vándoroltak Egyiptom felé Kr. e. 4000 körül, elárasztva a Nílus deltáját, különösen Szaisz vidékét, ahol „Alsó-Egyiptom királyának háza”, Neith főistennő temploma is állott.

A libu, mint a többi atlanti, ibér, kelta nép, nem rendelkezett államalkotó képességekkel, hagyományait elvesztegette, konzerváló erőben szűkölködött, viszont annál zseniálisabb szellemi alkotó volt. Harciasságukhoz persze nem férhetett kétség, amit jól mutat később a K.e. XIII. szd-ban történt részvételük a tengeri népek Egyiptom elleni felvonulásában.


*5) A kelták atlanti jellegére V. N. a következőket hozza fel:

Bár fajta dolgában nem egységes, homogén nép, a ma élő, fel nem olvadt kelta népek, a portugálok, baszkok, bretonok, írek, stb. sötét komplexusúak.
Az ősibér jellegű baszk nyelv csak az amerikai indián nyelvekkel rokonítható. (W. D. Whitney, F. W. Farrar)

A kelta vallás szintén egyedülálló Európában, lélekvándorlás, a lélek halhatatlansága, elíziumhit, emberáldozási szokások, amelyek révén a kelták a halottak fokozott életerejét magukévá kívánták tenni, észak-amerikai és tolték párhuzamok. (Juhász Vilmos)

A kelta Avalun, az egyiptomi Aalu, a tolték Mictlán, az azték Azilán mind egyazon ország:”a vízalatti föld”. A mondák egy helyre mutatnak, az Atlani –óceánra. Usziri, Henóch, Gilgames-Atlasz, Héraklész, Tlaloc, Quetzalcoatl, Hy Gasdarn, Artúr mondája egyaránt erre a helyre utal, ez a nagy ősök hazája, mintegy „az” őshaza.

Eredethit: az ibérek és kelták egy óceáni szigetről elvándoroltnak tartották magukat. (Theopomposz, Timagenész). Avalon (Avalun) egy sziget, mely a „víz alá merült”, a tenger és a feledés vize alá. A welsch mitológiában : a halál országa, másvilág és Paradicsom együtt.

*6)A Bering-földhíd hipotézisben (mármint-hogy Amerika ezen a földhídon keresztül népesült volna be) V. N. nem hisz, szerinte - Amerika benépesülése az óceánokon keresztül történt (Ily módon megspórolja magának a mainstream kínos teóriáit, mint például, hogy az Ázsián keresztül-vándorlott proto-amerikaiak évezredekig álldogáltak volna a Bering-földhídon…,avagy egy hasonló: hogy az out of Afrika embercsoportjai visszafordultak volna valahol Afrikában, csak úgy…)

Itt említjük meg, hogy V. N. kitartóan nyomoz egy törpe emberfaj után, de az óriásokban (nefilim) benyomásunk szerint nem hisz (jóllehet igen behatóan ismeri a megalit kultúrákat, az óriásokat ismertető mítoszokról nem is beszélve.

*7) Ennek megfelelően a mai Atlantisz elméletek egyik ága szerint Atlantisz Spanyolország óceáni partvidékén, közel Gibraltárhoz lehetett, a mai Cadíz (Andalúzia).

*8) V. N. nyugati keltibérekként sorolja fel a libukat, sardanákat, sekeleseket, tursákat, akik a Kisázsia-i lükiaiakkal, az indóeurópai akhájokkal, aiolokkal, danaókkal, dardánokkal és ionokkal, továbbá a Főnicia-iakkal szövetkeztek. Egy lábjegyzetben további népeket is felsorol.

Úgy tűnik a „tengeri népek” nagy „világháborújából” Egyiptom és a többi nagy ó-birodalom ellen már hellyel-közzel az indo-európaiak is kivették részüket, de egymás ellen is harcolhattak, hiszen az ó-görög hagyomány szerint ők megverték az atlantisziakat…



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése