Alánia maradéka

  A keleti mediterránokhoz sorolható Pontuszi mediterrán „oly fontos” szerepet játszik Délkelet-Európa rassztörténetében – jegyzi meg A Föld népei (Kiszely I.), megemlítve azt is, hogy gyakran korai Nordikusokkal keveredve fordul elő. Ehhez képest/vagy ennek ellenére az Árpád-kori magyar típus-összetételben a „különböző mediterránok” aránya csak mintegy 6 %-ot tett ki, és ma sem sokkal több, ezen belül a kunoknál és a jászoknál 15 % (Csík-megyében 8-10 %).   

  Bár jártunkban-keltünkben személyesen mintha a fentieknél több „pontuszi-beütéssel” mutatkozó arcot látnánk, mégsem az arányokról kívánunk itt röviden szót ejteni, hanem az elterjedés irányairól (amennyiben erre találunk adatot).

Kályhánk: a Kaukázus

  Említett alapmű a népek és nyelvek (k.b. 50) valóságos tárházát képező Kaukázus feltérképezéséhez a következő típusokat alkalmazza (V. Bunak alapján):

-      Kaukázusi a grúz altípussal,

-      Pontuszi (vagy adüge), esetleg neopontuszi,

-      Örmény („asszír”), vagy pontuszi zagroszi,

-      Kaszpi.

  Durván leegyszerűsítve van egy nagytermetű, erőteljes csontozatú, szikár testű, rövid, viszonylag nagyfejű, széles, kissé lapos (ovális?) arcú, rézsútos homlokú, kiemelkedő-egyenes orrú típus sötét hajjal, szürke szemmel (bár nem ritka a szőke és vörös haj sem). Ez az autochton lakosságra jellemző inkább (pl. az oszétoknál az „iron” ősnépre).

  Emellett a Pontuszi is megjelent már az újkőkorban, „a Szeván-tó délkeleti partjaitól terjedt észak-kelet felé”. Ez közép-hosszú fejű, kevésbé széles arcú,  világosabb színkomplexiójú, gyengébb testszőrzetű típus. A két csoport részben  egymással is ötvöződve, tartós hegyi életmód törvénye alapján arcszélesedésen is átesett. (További részletekre itt nem térünk ki.)

  Rokonságot és migrációt nemcsak a fenotípus (embertan) alapján lehet mérni, hanem a genotípus (populációgenetika) alaján is. Természetesen a kettő közvetlenül nem függ egymástól, de mindketten ugyanazt a valóságot tükrözik.

  A Szeván-tó környéke az egykori Szubartu területe, vagyis a Mezopotámia-i kultúrkörhöz tartozik.

  A Y-DNS haplotípusok frekvenciáit ábrázoló genetikai térképeken a „J-M172”-est tanulmányozva megfigyelhető, hogy e csoport elterjedésének centruma a Tigris és az Eufrátesz völgye, a legkiugróbb előfordulások azonban néhány kaukázusi kis népnél figyelhetők meg. (ingusok 89 %, csecsenek 55 % - szemben az iraki 25 %-kal) Ennek valószínű oka a genetikai sodródás jelensége, de elméletben nem zárható ki, hogy a Kaukázus is az egyik géncentrum volt a „J-M172”-re nézve.

  Továbbmenve, a keleti mediterrán területeket „J-M172” szempontjából rögtön 3 csoportra oszthatjuk:

-      magas frekvenciájú (30 % fölött): ingus, csecsen, ujgur (bocs, azért ez nem mediterrán…), stb.

-      közepes (20-30 %):muszlim kurd, hunza, abház, iraki, azeri, grúz, iráni, örmény, stb.

-          alacsony (20 % alatt): palesztín, albán, oszét (16 %), mordvin, kazányi tatár, szír, csuvas, stb.

(angol nyelvű wiki alapján, számítások szerint ez az arány Mo.-n 11-13 %)

  A Kaukázus keleti részét (Dagesztán) jellemző 50-60 %-os „J” hg-aránnyal szemben az „alán-maradék” oszétokat átlagos, ill. az alatti „J” hg mellett extrém kiugró, 50-60 %-os „G” hg-szint jellemzi, ami meghaladja az „kartvéli-gén” ősforrásának, a grúzoknak a szintjét is. (Sőt a Hispániai félszigeten sem Katalóniában a legnagyobb a „G” hg arány, hanem Észak-Portugáliában, ezért sokak szerint a vandál-alán-szvév trió ott táborozhatott le.)

  A „G” hg („kartvéli-gén”) azonban a hegyek és völgyek világában „érzi jól” magát, ahogy a „J” hg a száraz magasföldeken, medencékben, vagy a „R1a” a széljárta pusztákon…(az R1b-ről nem tudjuk hol, talán tenger felöl fújó lágy nyugati szélben :D..) A „G” hg ezért az egyes populációkban nem szokott magas arányt elérni. Bármilyen is volt az alánok géntérképe, elegendő volt nekik megszerezni a hatalmas szkíta-szarmata törzsszövetség (nagy arányban „R1a” és „R1b” hg-k) irányítását, hogy a sztyeppe félelmetes uraivá válhassanak…

  Másik érdekes tudományos eredményt „Genetika és (magyar) őstörténet - archeogenetikai vizsgálatok a Kárpát-medence 10. századi népességén” címmel publikálták Raskó I., Bogácsi-Szabó E. és társaik. A leleteket (87 db csontmaradvány) mitokondriális – tehát anyai leszármazást jellemző - haplo-típusokba kategorizálva, a szekvencia-analízis módszerével összehasonlították Eurázsia 73 népének hasonló adataival.

  Az eredményekre vonatkozóan a szerzők a következőképpen fogalmaznak: „. A

10. századi minták egy csoportban térképeződnek a „török”, „kurd”, „ukrán”, „palesztin”, „szír”, „iraki”, „észak-oszét”, „azeri” „komi” populációkkal. Ez a csoport egy közép-ázsiai populációkat magába foglaló kisebb, illetve a nyugat-európai populációkat magába foglaló nagyobb csoport között helyezkedik el.”

  A kurdok és az észak-oszétok tehát mitokondriális alapon (!) a legközelebbi rokonaink. Viszonylag közelinek számítanak a török, az ukrán, a palesztín, a szír, az iraki, az azeri, legalábbis közelebbinek, mint a komik (zürjének) és a marik (cseremiszek). A finnek és az oszétokon kívüli többi kaukázusi nép meglehetősen távoli rokonnak számít.

Alánia

 

  Amit a történelem könyveinkben úgy olvastunk, hogy „erős iráni hatások”, az krónikáinkban Dulo és a leányrablás (valószínűleg dinasztikus házasság és népesség-összeolvadás). Az alánok egy része a honfoglaló magyarok előtt/után szintén nyugatra vándorolt. Ekkori népnevük: yazigok/ jászok. Ők alapították Jászvásárt is (ma: Iaşi, Moldvában), és jelentős részüket a magyar királyok a Jászság területén telepítették le végleg.

  A Kaukázus vidékén maradt alánok a 7–10. század között a Kazár Birodalom kötelékébe tartoztak, de úgy hogy megőrizték belső önállóságukat. Ismerték a kereszténységet, mivel a történelmi források szerint bizánci térítő papok már a 6–7. században eljutottak Alániába. Miután a 9. században a Kazár Birodalom meggyengült, az alánok visszanyerték politikai önállóságukat és a 10–11. században erős alán királyság alakult ki. A 10. századtól keresztény templomok jelentek meg, majd önálló alán érsekség is létrejött. Alániának a mongolok vetettek véget. 

  Ma oszétoknak hívják maradék negyedmilliós népecskéjüket itt a Kaukázusban, mondani sem kell, még így is két országot alkotnak, időnként halálos küzdelembe bocsátkozva megszállóik ellen...

  Az alánok/ászok valaha hatalmas, félelmetes tagjai voltak a szarmata-alán törzsszövetségnek. Az alánok eredetileg arián, vagyis árya törzsek, iráni nyelvűek.

  Az alánok, vandálok és a szvévek az 5. szd. elején megdöntötték a római uralmat Galliában és Hispániában (Tóth Gyula elmélete szerint Attila hadjáratában). Bár egy időre letelepedtek (lásd: Katalónia, Andalúzia), az alánok és vandálok jó részét nyugtalan vére továbbhajtotta Afrikába. A vandálok és alánok uralmát végül bizánci beavatkozás döntötte meg: mintegy száz évvel afrikai királyságuk alapítása után, 533-534-ben Belizár kelet-római hadvezér gyakorlatilag lesöpörte a történelem színpadáról a Kelet-Európából Észak-Afrikába vándorolt népet (persze előbb még Afrikából kirabolták Rómát).

Katalónia

Oszét temető

  E nyughatatlan, ám tehetséges nép felizzította a spanyol kultúrát és Barcelonát is, itt alkotott többek között Gaudi, S. Dali, P. Picasso (P. P. ugyan andalúziai volt, de Barcelonában élt), stb. Ők valósították meg a „duenda” híres fogalmát, miszerint a művészet lényege a titok és a határtalan invenció. 

A művészetben váltak olyanná, mint az egykori vad, alán harcosok: szuverén, szabad, öntörvényű…  

Antoni Tepies katalán művész

Forrás:
Kiszely István: A Föld népei - 1. Európa népei Gondolat kiadó 1979
Raskó I., Bogácsi-Szabó E. és társaik.
Tóth Gyula: A kitalált középkoron túl Szkítiától Maghrebig


Különleges hangulatú népzene
Harmonika-kedvelőknek 1'10""-től
Хонга oszét tánc (amatőr felv.)