Rejtelmes sziget

 

Csontváry Titokzatos Sziget c. festménye 1977-ben bukkant fel. A Castellammare-i képeinek hangulata, a világító éjjeleké, sugárzik belőle. A máshonnan is ismerős 2-3 fős kis csoportok furcsa táncoló-zenélő figurái egy kulisszaszerú, színpadi térségben. Ezt látjuk elsőre, de a kép maga, ahogy azt már megszoktuk, valami egészen másról mesél nekünk..

Az élet álom, ne ébredj fel…

Csontváry Titokzatos Sziget c. festménye 1977-ben bukkant fel. A Castellammare-i képeinek hangulata, a világító éjjeleké, sugárzik belőle. A máshonnan is ismerős 2-3 fős kis csoportok furcsa táncoló-zenélő figurái egy kulisszaszerú, színpadi térségben. Ezt látjuk elsőre, de a kép maga, ahogy azt már megszoktuk, valami egészen másról mesél nekünk..

 

Az „életálom” egy beavatás vége felé tart, amikor a metamorphosis misztériuma készül beteljesedni, a szamárbőrt öltött „fordított megváltás” Luciusa válik emberré, de szinte boldogtalan: égi lakóvá, (nap)istenné nem tud válni, igaz Izisz papjaként folytathatja belső útját…(Sagittariusként?...)

 

A két groteszk táncot lejtő figura, a két torony, egyéb kettősségek (és hármasságok) vajon azt jelzik-e, Cs. K. T. az Egy és a Kettő és a Három rejtélyességének festője lett volna? Janus-arc leledzett volna a baretta alatt? Ki tudja. Csak sejtjük, a lovasok a fény, a jövő útját keresik-kutatják egy biztosan jó irányt. Ez az álom látványszerű, de nem eksztatikus és nem szorongásos-pszihotikus, nem is dekadens. hanem inkább dionüszoszi. Ez éber álom, egyszerre tart távolságot a szamárbőrben történő hivalkodástól, mintahogyan az Izisz  nélküli élet elviselhetetlenségétől is.

 

Csaknem meghaltam, amikor Ízisz egyes szám első személyben szólt hozzám, misztériuma, amit le nem írhatok, mégis megmentett – mondhatta volna Lucius...

 

Kép nagyobb méretben

 

A Titokzatos sziget című alkotás tényleg titokzatos szerepet tölt be a Csontváry-világban. Az életmű-elemzésekből kimaradt, a 70-es években a szakértők –Németh Lajos vezetésével – eredetinek, de gyenge kvalitásúnak nyilvánították, a piac magas áron árazta (ma k. b. 100 millió ft az értéke).

 

Tulajdonképpen ez lehet Cs. K. T. leginkább szürrealista festménye. Természetesen Csontváry csak zseniális előfutára a modernitásnak, de az előfutár szerepből az következik, hogy nála még megfér egymással az összes irányzat csíra-, vagy embrió formában. Ebben zseniális, hogy az életerő ősnyugalma, a szépség és a natúra még teljes harmóniában van nála, de már „látat”, „látatja” a felszín alatti, mindenfelé szétfutó hajszálrepedéseket is. Ezek még oly haloványak, hogy szinte csak sejtjük azokat, vagy azt gondoljuk pókhálók, de azért már nem merjük kézbe venni a tenger fenekén csodálatosan egyben-maradt ezeréves porcelánt…

 

Úgy tűnik a rejtelmes szigetnél az inspiráció forrására az értelmezők nem tudtak rájönni. A mi értelmezésünket (márminthogy beavatási jelenet) talán alátámasztja a parányi szigethez képest sokszorosan megjelenő kapu-motívum. A beavatás is leírható egy kapun átlépéssel, magunk mögött hagyjuk a régi múltat és belépünk az új jövőbe.

 

Ahogy a lovasok carousel-szerűen (körhinta) villannak be a szigetre, az az élet körforgásának ütemét idézi fel. A fő táncolók talán Lucius és talán Izisz, de mindenki táncol e szigetecskén és mindig azon új nemzedék számára, akik éppen „beesnek” friss, szilaj lovaikon…

 

A figurák (ebben is nagy mester a festő) egyszerre aranyosak és mintha egy kicsit groreszkek is lennének, a bizarr itt még csak (hogyis mondtuk?)…sejtés, hajszálrepedés...És a technikai tökély: a legminimálisabb információval megfestett alak a lehetséges legtöbbet mondja el magáról.

 

Az, hogy a táj egyik fele sötét vihartól szenved, szinte sírnak a fák, míg a másik eszményien harmonikus, nyugodt, békésen vitorlázó hajócskával a távolban – és a kompozíció mégsem torz, - bravúros, ami szintén az eredetiséget támasztja alá.

 

Az ismert mintegy 150 pszeudó-Csontváry festmény közel sem ennyire kidolgozott. És jön szembe velünk az újabb rejtély: valószínűleg egy ember festette azok nagy részét is, de nem tudjuk ki. Azok is piacképesek, bár értékük ezred-akkora, gyűjteményük, katalógusuk, időközi kiállításuk is van.

Még utánozva is nagy és rejtélyes Csontváry. 

 

„Különös táj a lelked: nagy csapat

álarcos vendég jár táncolva benne;

lantot vernek, de köntösük alatt

a bolond szív mintha szomorú lenne.”

(P.  Verlain)

 

Igazából nem tudjuk, hogy a festő számított-e arra, hogy álomkép-látomásaira, mint valami feladványra, a kései műélvezők fognak-e keresgélni konkrét megfejtéseket? Azt a kissé sznob kiállítás-látogatói attitűdöt, hogy a nézők mint valami intellektuális versenyben sziporkázzanak a fantasztikus egyéni belelátásaikkal (némi sanda kajánságot leplezve magukban: „Azt gondolnám, hogy…”), valószínűleg csak a modernitás hozta meg: a ló akkor még nem nézett be az ablakon és a „Kompozíció” sem számított a leggyakoribb festői témának…

 

De kicsit talán eltűnődve: milyen metamorfózisról is van tulajdonképpen szó? Bármilyen átváltozást az átlényegülés allegóriájának tekinthetünk. Mindegyik másképpen viszi színre az általában vett metamorfózist. A képzőművészetet legintenzívebben foglalkoztató metamorfózis kétségtelenül Apollo és  Daphne története. A nem fogadott szerelem (vagy gerjedelem?) elől menekülő nimfa inkább babérfává változik, és a Daphnét már-már elérő napisten felsült szerelmesként "mindig már" fakérget érint. A mindent sutba dobva menekülő Daphne fává válása ugyanis egyúttal szimbólummá, pontosabban allegóriává való átváltozása is: a nimfa Apollo dicsőségének és a művészi szépnek a jelölőjévé válik, de a napisten is ezután imígyen szóla: „fám léssz hát ezután”, az átváltozásban mindketten benne vannak.

 

Csontváry képén fordított az átváltozás:  a szamárbőrű főhős-Lucius ha nem is kérget, de bundát növesztett, az istennő (Izisz), a varázslás, a termékenység, a nőiesség és a hűség istennője, az égi fényhozó felemeli őt (újra) ember-sorba, egyben papjává teszi. Ez az átváltozás ráébredés a valódi lényegünkre, amely az istenihez köt minket, ez teszi Csontváry lovasainak, táncosainak, szereplőinek furcsa emelkedettségét, szemmel látható csendes derűjét. De egyben belátva mulandóságunkat, szorgosan iparkodni fogunk, hogy a dolgokat eljuttassuk az örökkévalóságba .

 

Az allegória olyan rejtély, amely megfejtésre vár, a műélvező/néző értelmére, jóllehet széles körben, profánul értelmezhető. Az allegorikus művészet egyszerre titkokat felvillantó, egyúttal azokat leleplező művészet. Gyakran előfordul, hogy saját korának közössége számára még eleven jelentéshordozó, később viszont már tudományos értelmezői erőfeszítésekre van szükség, hogy eredeti értelmüket feltárják. Ez az eljárás a hieroglifák megfejtéséhez hasonló, amelynek révén a természet homályára fényt derítő ősi bölcsesség birtokába juthatunk.

 

Az allegória mindig egy konkrét jelentésre utal, s így megfejtésével ki is merül sugalmazó ereje. Mivel azonban az allegória időbeli szerkezetű trópus (szemben a térbeli szerkezetű szimbólummal) mindig egy korábbi jelre utal, s ezáltal a saját eredetétől való eltávolodását jelöli, s lemondva az időbeli egybeesés nosztalgikus vágyáról, egyszerre mutatja meg eltérésünket az ideák(istenek) világától, az ahhoz elszakíthatatlanul fűző kötelékkel. Innen ered sokszor megfigyelhető szelíd melankóliája.

Irodalmak, jegyzetek - Az élet álom...

1.)Lucius Apuleius: Az aranyszamár/Metamorphoses/Átváltozások

A korintuszi születésű Lucius Apuleius írta Európa első regényét, amely egy szatirikus kor-és lélekrajz a II. szd.-ból.

„Lucius, a mindenféle mágiára, titokra kíváncsi fiatalember Thesszáliába érkezik, hogy megismerkedjen a varázslás tudományával. Szerencséjére találkozik is egy asszonnyal, aki éjente madárrá változik, és birtokában van számos praktikának. Hősünk is szeretne madárként repdesni, és ráveszi a bűvös varázslónő szolgálóját – akivel időközben szerelmi viszonyt kötött –, hogy segítsen beavatni őt az átváltozásba. Csakhogy „véletlenül” nem tollak, hanem durva szőr és nagy fülek nőnek testén, ugyanis szamárrá alakul át, így ezen a végzetes éjszakán, amikor nem sikerül visszakapnia emberi formáját, megkezdődik furcsa, kalandokkal teli históriája….

 

szenved, de eközben egy pillanatra sem felejti el célját: újra emberré akar válni. Viszontagságos odüsszeiájából akkor szabadulhat ki, ha sikerül rózsát ennie. Szenvedései végén álmában megjelenik Ízisz, megváltásának ígéretével, és az istennő ünnepén valóban megkapja a rózsát és visszaváltozik emberré. Ő azonban már nem ugyanaz, akit a történet elején megismertünk. Nem a varázslást, a testi örömöket kutató és a titkos praktikákat megszerezni vágyó ifjú, hanem a titkokat magában, a saját bensőjében kereső Ember. Lucius hálából Ízisznek szenteli életét, és metamorfózisát a misztériumába való beavatása koronázza meg.” (Takács Mária)

 

Apuleius-aranyszamar

 

2.)„Daphne átváltozásai - „Kérgek közti cselekvés”: Apollo és Daphne”„Daphne átváltozásai - „Kérgek közti cselekvés”: Apollo és Daphne”

címmel  Bényei Tamás gazdag képzőművészeti és esztétikai eszköztárral világítja meg a metamorfózis jelenségét:

Érdekes filozófiai felütés (Clarke nyomán), hogy a szubjektum szabad, mégis „be van írva” a szimbólumok rendjébe. Szerény megítélésem szerint a szimbólumok fejlődésükben egyre inkább nyelvszerűvé válnak, részben össze is olvadnak azzal, (nem véletlen a nyelvfilozófia mostani triumfálása). A nyelv azonban soha sem képes az emberi világot teljesen lefedni.

Bényei Publius Ovidius Naso Átváltozások (Metamorphoses) című művéből indul ki:

Egy óriás-műnek egy fejezete „Daphne”, amely önmagában is komoly és terjedelmes költemény. Ha jól értem B. T. álláspontját, ő nem vallásos tartalmat lát Ovidiusban, hanem művészit. Ezt az ellentétet (mármint hogy vallás, vagy művészet) az ünnep (esetleg a rítus), vagy ünnepjárás fogalmaival oldhatjuk fel. Az antikvitás embere az ünnepre jellemző időfelettiségben, az ismétlésekben, az „ünnepjárásban valósíthatta meg/élvezhette a művészi igazságot/élményt.

 

Érdekes (az ismertetett sokak között) Mary Barnard álláspontja is, hiszen Daphne, egy nő a főszereplő. Ő a történetet bizarrnak, kétértelműnek és deviánsnak tartja. Egyrészt nyilván deviáns, ha a történetből a női létezés „növényszerűségére” következtet valaki. Másrészt Apollora jellemző a kétértelműség és egy fát ölelgető napisten képeit nézve nehéz nem arra gondolni, hogy egy isten is lehet vesztes…

Ezt erősíti meg Pollaiuolo képe, amelyen „az átváltozásban lévő nimfa arca preraffaelita derűt sugároz, és a kép azért kelt különös hatást, mert az emberként megjelenő, emberi vágyaktól (Cupido-Eros bosszújától szenvedő) Apollo az, aki bent rekedni látszik a mi létszféránkban, míg Daphne derűs nyugalma mintha azt tükrözné, hogy ő már odaát van, azonosságát elnyerve, valami vágyak nélküli helyen.” (B. T.)

Apollo tehát „megküzd” a feminitással, és Daphne sem teljesen az, aminek látszik. (A gyönyörű nő szűz akarna maradni.) A feszültség tetőpontján a napisten felajánlja Daphnénak, „hogy ha lassabban fut, akkor majd ő, Apollo is lassabban fogja üldözni – jelzi, hogy a hajsza célja nem a vágy tárgyának utolérése, hanem a vágy fenntartása és gerjesztése, másképp fogalmazva:az üldözött és üldöző közötti távolság fenntartása.” (B. T.) Talán itt értünk el a művészethez és a tudományhoz (szublimáció)...

Daphne derűs nyugalma mintha azt tükrözné, hogy ő már odaát van...

 

(Apollo and Daphne" By Antonio del Pollaiuolo, 1470-1480)

 

Apollo az, aki bent rekedni látszik a mi létszféránkban...

(Dosso Dossi (c. 1490 – 1542), real name Giovanni di Niccolò de Luteri) 

 3.) Allegória és szimbólum

Hans Georg GADAMER, Igazság ésmódszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata,(eredeti kiadás: 1960)

 W. Benjamin: A német szomorújáték eredete (eredeti kiadás: 1928)

Loboczky János: (Loboczky)Az allegória W. Benjamin és Gadamer művészetfelfogásában

Az allegória és a szimbólum olyan „testvérek”, akik hasonlítanak egymásra és nem is. Azt lehet mondani, születésükkor mintha nem is egy anyától és apától származnának: az allegória az ékes beszéd (retorika), embertársaink meggyőzésének az eszköze volt, míg a szimbólum egy kettétört cserépdarab, amelyről az együvé tartozók azután már örökké felismerhették egymást

Szerintem az emberek meggyőzése közvetlenül a sikeres emberi tett előtti legutolsó szellemi mozzanat. Lojálisok, barátok, egymáshoz-tartozók és támogatók megléte/vagy nem megléte már túl van a szellemin, az már lényegében a gyakorlati megvalósítás, idődimenzióban az egyidejűség szintje.

A középkorban a két esztétikai fogalom kezdett hasonulni, de ezt a modernitás újra divergálóvá tette.

(Goetthe – „Talán ő az első, aki nem szinonimaként, hanem bizonyos értelemben dichotómiaként kezelte szimbólum és allegória fogalmát.” - írja Pál József a nagy Szimbólumtárban, 

Az így máig fennálló (mainstream) esztétikai konszenzus szerint a allegória száraz, didaktikus, amelybe a jelentés/értelem ugymond "kívülről" kerül bele. Ugyanakkor a szimbólum a zseni zsenialitásából, tehát „belülről” keletkezik. Vagyis a szimbólum jó, az allegória meghaladott.

W. Benjamin és Gadamer ugyan ki tudta javítani ezt az egyoldalúságot, rehabilitálni tudták az allegóriát, de már (legalábbis Gadamer) szerintem túl későn, a mai mainstream számára. Mára amúgyis  már uralkodóvá vált a posztmodern megközelítés, amelynek ugyebár fő célkitűzése a jel és (az eredeti) jelentés elválasztása, a jelek felcserélhetővé tétele, vagy másképpen tetszőleges számú jelentés megengedhetővé tétele.

("Mi a csábító a Szirének énekében, az arc szépségében, a szakadék tátongó mélységében, a katasztrófa fenyegető közelségében, avagy a párduc illatában? Rejtett vonzás, a vágy hatalma? Üres szavak. Nem, a jelek értelmükről való leválása, vegytiszta megjelenése....Mágia abban van, ami rejtőzködik...Csak az üres, értelmétől megfosztott, abszurd, kihagyásős, vonatkozás nélküli jelek tudják lekötni teljes valónkat." - írja Jean Baudrilliard. Érdekes megfigyelni, hogy J. B. alapvetően (esetleg a katasztrófa kivétel) inkább vizuálisan, vagy hallással értelmezhető vonatkozásokat sorol fel, nem nyelvieket.) 

Posztmodern környezetben az allegória teljesen értelmezhetetlen, viszont a jel furcsa módon izgalmassá válik a töredékessége miatt. (Végső soron a töredékesség mindig is inspirálónak számított szerintem, de csak „ jelentésileg”, a sérült/torzult jel nem funkcionál már, szvsz. Persze a posztmodern rejtett alapkérdése, hogy mennyiségileg mennyi jel számít szövegnek (textúrának), mert onnantól működteti a dekonstrukciót, magát a jelet nem támadja.)

Lehetséges, hogy a jelben valami eddig fel nem fedezett is megbúvik?- ötlik fel bennünk a gyanú, miután a posztmodern (szellemi) terrorja következtében minden eddigi értelmezés a jelről diszkreditálódik…Ki tudja, de ez majdnem olyan lenne, mint valami földöntúli allegória…

 

4.) A Titokzatos szigetről a legrészletesebb forrás:

Titokzatos sziget - Mezei Ottó Csontváry tanulmányai

http://orszagepito.hu/sites/all/files/orszagepito-hu/lapszam/2005-2/2005-2m.pdf. (Az oldal nem található)

Mezei Ottó „Csontváry Titokzatos szigete és a castellamarei képek” c. 5 oldalas kéziratát az Új Művészet 1997-ben nem volt hajlandó publikálni. Az interneten jelenleg meglévő változat az Országépítő 2005-ös nyári számának melléklete alapján készült (ekkor már Mezei Ottó nem élt).

5.) Paul Verlain: Holdfény

Holdfény

Különös táj a lelked: nagy csapat

álarcos vendég jár táncolva benne;

lantot vernek, de köntösük alatt

a bolond szív mintha szomoru lenne.

 

Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:

életművészet! Ámor győztes üdve!

De nem hiszik, amit a száj dalol,

s a holdfény beleragyog énekükbe,

 

a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag,

melyben álom száll a madárra halkan,

s vadul felsírnak a szökőkutak,

a nagy karcsú szökőkutak a parkban.

 

(Szabó Lőrinc fordítása)

 

A verset a költő 1869-ben írta (Cs. K. T. ekkor 16 éves volt.)