Szerintünk az esztétika-elméletnek a karnevállal foglalkozó része az egyik legfurcsább, legérdekesebb fejezete. (Kép:Savaria Történelmi Karnevál)
Karnevál hercege temeti a halált
Hasonlóan különösnek tűnik számomra, mint mondjuk a filozófiában a „barlanghasonlat” vagy a „mátrix” fejezetek, ami a meglátásunk szerint több évezredes különbséggel, de ugyanazzal a kérdéssel foglalkozik.… Miért furcsa a karnevál-esztétika? Mert minden esztétikai jelenségben megjelenik rejtett problémaként akár és a modern ember mégis egyre kevésbé képes helytálló értékelésére. Dacára annak, hogy szellemóriások fektették le a pallót, hogy átérjünk a túlra…
Miért nem érti a modern ember a karnevál jelenségét? (természetesen átlagember szintjén is észlelhető jelenségről van szó) Szvsz látványoság-nak (már maga a szó is: nem látvány, nem, látvááányoság) fogja fel, egy többé-kevésbé primitív színházi előadásnak. Ahogy mutatnak a tv-ben hárompúpú tevét, háromfejű borjút, úgy miért ne lehetne maszkabál, vagy karnevál, vagy busójárás, nem…? Vagy másik alapeset, hogy a főnök is el szokta rendelni az összetartást erősítendő céges bulin a farsangkori jelmezbált:„tök jó buli lesz: svédasztal és jelmezbál, meg minden, de álarc kötelező…. Méér’ van más jelentése is..?”
Mi nem a karnevál szvsz? Nem színház. Nem szemlélik, hanem élik, s mindenki éli, mert eszméje össznépi. A karnevál ideje alatt csak a karneváli élet létezik, térbeli határai nincsenek, így azokból sem időben, sem térben kilépni nem lehet. Eszménye a római szaturnáliákkal analóg, amelyet az aranykor ideiglenes visszatéréseként éltek meg.
A színházi előadást bármikor otthagyhatod (legfeljebb letaposod a sorodban ülők lábát, ha a zsöllyén ültél), a karnevált nem tudod. A színházban csak tapsolhatsz, vagy fütyülhetsz (manapság már inkább csak tapsolhatsz), míg a karneválban (finomított újrakiadásban farsang, hagyományőrző játékok, stb.) szerepjátékot játszol, ahogy a többiek is, kivétel nélkül. Népi összeborulás és összekacsintás, de nem kell gyűlölnöd senkit, hiszen itt mindenki „más”, csak szerepet játszik.
A magasztos szerepét átveszi az alantas, az arc helyét a segg, de a lényeg: megélni egy olyan titkot, ami nem a hétköznapi valóság: kikacagni tudni a halált és az idő hatalmát. Erre csak az ember képes, de ehhez „élnie” is tudnia kell. Ettől misztérium és nem színház.
Közhely a pszichológiában, hogy a modern ember fél a haláltól, leginkább kizárná a tudatából (a tudatalattijából persze nem tudja) és ha muszáj találkoznia vele, leginkább „ipari” formában elviselhető számára, amiben steril köpenyes szakszemélyzet sürög-forog, és ha vészhelyzet van a mentő időben érkezik. Vagy nem. Hát itt aztán nem lehet nevetni.
Mi nem még a karnevál? Szerintünk nem bináris oppozíció. A világ rendjének (ideiglenes) megfordítása, a fonák látás még nem állítja helyre a világ egységét, nem szünteti meg az elidegenedést. Nem is az elnyomottak lázadása, nem forradalom, nem reform. A karnevált követő napon a világ pontosan olyan, mint az „őrület” előtti napon volt (leszámítva a szeméthegyeket). Ámokfutás, de nem halálos. Pneuma, ami a népet egy kis oxigénhez juttatja.
Vagyis megújult ugyan a világ, de csak bennünk karneválozókban, belülről. Lehet, hogy az az érzés marad bennünk, hogy maskaráktól féltünk, álarcoktól, hiszen bepillanthattunk a szerepek mögé. (a nagy költőt parafrazálva: álarcot hord itt minden férfi és nő..) Talán, azt fogjuk megélni, hogy a világ másmilyen is lehet, és így van, a világ bármilyen lehet, de nem véletlenül lett olyan, amilyen.
Mennyire paradigma-szerű a nevetés a karnevál jelenségében? Tekintve, hogy misztériumként és szerepjátékként értelmezett karnevál a szerintünk hiteles, nem érezzük alapvető feltételnek a közönség nevetését (mert ugye ősrégi szabály, hogy ne a „színész” nevessen, hanem a „közönség”).
Mivel abból indultunk ki, hogy a jelenség (már ahol még van, ugye..) össznépi, amiből nehéz kimaradni, ezért csak résztvevők vannak. Ők egymáson ugyan nevethetnek, de ez inkább jókedély és derű, nem pediglen gúnyos és harsány hahota. Mint fentebb említettük volt, a karneválózók valami máson akarnak nevetni…
Óvatosságra int minket e téren az is, hogy a humor meglehetősen fiatal jelenség a kultúrtörténetben. Persze volt szatíra az ókorban is, de általánosnak mondható az esztétikában az a megítélés, hogy a karnevál nem szatíra, inkább groteszk (ha az), és paródia.
A karneváli nevetés tulajdonképpen a bolondságon, (sőt:) „A” saját bolondságunkon történő mulatás. Ez az a pillanat, amikor nemcsak vágyódunk a bolondok hajójának utasa lenni szárnyaló képzetünkben, de valóságos cselekedetként is megtesszük, már szeljük a habokat bolond-társainkkal közösen.
Valószínűleg jól látta ezt a mindenkori elit, amikor nemcsak teret engedett a szaturnáliáknak, de maga is meghonosította azt elit-kultúrájában, és ebben az Egyház hűen támogatta. (böjt vége a farsang álarcos-bállal)
Ezért nem értheti napjaink embere a karnevál alatt azt, amit eleink értettek. A modern ateista nyugati polgár számára már nem nagyon van magasztos eszme, amit kigúnyolhatna. A tudománya mindenre választ ad, gondolja, (vagy idővel választ fog adni), a titok, a misztérium inkább zavarja, hiszen a titok mélyén veszély is lappanghat. Ismeri persze a bűn fogalmát, sőt a kis bűnök és nagyok közötti különbséget is, de ez már hétköznapi tapasztalat, amit ellensúlyozni nem tud. Az erkölcs viszonylagos, még karnevállal sem lehetne kontrapontozni, és így tovább.
Felszállás a bolondok hajójára
Végülis teljesen mindegy, hogy ténylegesen létezett-e a valóságnak az a szelete, amikor egy település a számára már gondot okozó bolondokat összegyűjtötte és hajóra rakta. Hogy mai kifejezéssel mém-ként létezett azt bizonyítja, hogy a reneszánszban számtalan művészt megihletett a jelenség. Mindenesetre úgy véljük illeszkedett (volna) a középkori gondolkozás egészébe. Számtalan esetet feljegyeztek például, amikor egy sikertelenül végrehajtott kivégzés után kegyelem következett, mivel egy kivégzés „megúszása” ugye isteni csoda, és, ha Isten így fejezte ki akaratát, akkor ezt kell itt a Földön alapul venni.
Hasonlóképpen a bolondok is védelem alatt állottak, hiszen a bolond beszéd, miként a gyermeké, romlatlan, amellett, hogy zagyva ugye, de éppen kontrollálatlansága miatt akár Isten szavát is közvetítheti (őrültség, de van benne rendszer – mondja a nagy költő). Persze saját biztonságuk is fontos volt, akkor még nem lévén lipótmezők, a túltermeléstől időnként szabadulni kellett.
Amúgy a Nagy Arkánum (tarot) THE FOOL kártyája is vándorként ábrázolja őt (vándor-batyu!), ahogy „a Napból jött” , „Napba öltözött” és szemét némi kivagyisággal az égre függesztve, orrát fennhordva (őt nem értik meg!) táncoló léptekkel közeledik a szakadék felé. Erre (mármint a szakadékra) csak egy lábainál csaholó eb próbálja figyelmeztetni, de láthatóan eredmény nélkül.
Az ugató kutya szerintünk kettős szimbólum itt: jelenti azt is, hogy a racionális világ soha nem fogja elfogadni a bolond beszédet igaznak, másrészt pedig azt is, hogy nem fogja megengedni, hogy magának, vagy másoknak bajt/kárt okozzon. (óh, minő prófécia…)
Igazából minket az a kérdés foglalkoztat a bolonddal kapcsolatban, (szép magyarsággal) hogyan reagálták le a reneszánsz nagy tudású polihisztorai, az akkori elit „szürke állománya” a bűnök karneváli esztétika szerinti megjelenítését? A karnevál ugye a megújulás ethoszával azt is tételezi, legalábbis szimbolikusan, hogy az éppen uralgó igazságok és regnáló hatalmak viszonylagosak, róluk is lehet, sőt szabad (karnevál idején) lefokozóan, vagy csúfolódó felmagasztalással beszélni.
A maszkok bármikor cserélhetők. A bűnösökről szóló beszéd is kifordított. Familiáris vásári beszéd, káromlás, esküdözés, hetvenkedés, stb. Így mulatott a nép.
Nos, nagy tudású humanistáink szemmel láthatóan „vették a lapot” és nagy szellemi erudícióval összeszedtek minden apróbb bűnt és kisebb-nagyobb bolondságot. Több mint 110-et sikerült összegereblyézni. Persze ezek a kis bűnök is zavaróak, kellemetlenek, de ugye ki közülünk az, ki bűn, bűnöcske, botlás nélkül való? Az elit tehát látszólag a néppel együtt nevetett saját bűnein (persze nem a karneválozókkal keveredve, hanem humanistái művein keresztül). Ekkor született talán meg az irónia (humor), és született újra a szkepszis (cinizmus).
Magyar szempontból érdekes a bolond fogalmán belül a trickster (csaló, kópé, tréfacsináló, stb) alkategória. A magyar néplélek ugye sok megfigyelés szerint kissé elfogadó a „duhaj” negatív érték irányába. Külön elemzést érdemelne, hogy ez kiterjeszthető-e egészen a betyárromantikáig, illetve, hogy van-e kapcsolata a karnevállal. Mindenesetre elég jellemző a magyar prózában a „svihák”, ill. hasonló karakterek sora (Hamvasnál északi géniusz).
Irodalmak, jegyzetek
Kézikönyvek:
1.)
Pál József (1953–), Újvári Edit (1963–)
Balassi Kiadó
2.)
SUPKA GÉZA:
KALANDOZÁS A KALENDÁRIUMBAN
ÉS MÁS ÉRDEKESSÉGEK
Budapest : Neumann Kht., 2004
Mélyebb elemzések:
3.)
itt sajnos élő linket nem tudok adni, csak ilyet:
https://dea.lib.unideb.hu/dea/bitstream/.../Kis_Gabor_ertekezes_titkositott.pdf?...1...
Kis Gábor:
Az ördöggel kötött szövetség mitologémája a XIX. századi prózairodalomban (különös tekintettel Corad Ferdinand Meyer Az asszonybíró című elbeszélésére)
Debrecen, BTK, 2013
4.)
Bársony Márton: A bolondság mint topografikus gesztus c. írását(megjelent az ELTE Eötvös Kiadó Konstellációk – művészetelméleti tanulmányok sorozatában)
A velencei karneválról:
5.)
TörténeteTörténete
A bolondok hajójáról és a szlengről:
6.)
Magyar Narancs cikk
7.)
Révész Emese:
Bolondok hajóján? Kortárs könyvillusztráció és kortárs bibliofília. [Borda Antikvárium, Orosz István] Bárka, 24, 2016/2, 70-76.
8.)
9.)
10.)
Orosz István_2006_A Bolondok Hajója LIV.
Jegyzetek:
„A humor a túlélés egyik módja.”
Szkepszis-irónia
A platóni filozófiában benne rejlik a szkeptikus elv mint „negatív oldal”, és a költői lelkesültség is mint „pozitív oldal”. A romantikában a szkepticizmus iróniaként születik újra, amiben a dualitás az értelem hideg szívének / éles szemű boncolgatásának / fagyos parancsainak és a költői extázisnak / lelkesültségnek kettősségében jelenik meg.
Az értelem hideg szívével, éles szemű boncolgatásaival és fagyos parancsaival szemben a költői filozófia a szubjektivitás és objektivitás széttagoltságának felülmúlására törekszik. a dualizmus egy új, nevezetesen poetizáló formában alakul újjá. Ennek kifejezése a transzcendentális költészetnek nevezett oximoron, ami a költészet és a filozófia romantikus egyesítésének projektjét írja le.
Novalis volt az, aki az irónia nyílt titkát ártatlanul kifecsegte: egy általános megsemmisítő rendszerről van szó. önmagát megvalósító szkepticizmus.
Az irónia mint folyamatos reflexió a szkepszis modern esztétikai változataként maradt meg, amit a kémlelődés örökös agilitása, a túlcsorduló kreativitás, egy modern epoché jellemez. Ahogy az antik szkepticizmus, úgy az ironizálás „isteni pimaszsága” is hathatós fegyverként léphet fel minden ellen, ami dogmatikus vagy megcsontosodott. Az irónia azonban – miként antik rokona is – megáll a negatív eredménynél, paradoxonokat rögzít.
A romantikus kölcsönösségi elvet az izoszténia jellemzi – két egyenrangú tétel rögzítése és az ebben az állapotban való „megtorpanás”. Az állandó oszcilláció mint az antinómia egyfajta „dinamizálása” elvileg semmit sem változtat ezen. Így azonban a doktrinális szkepticizmus vírusa üti fel a fejét:
A romantikában egy elérhetetlen túlvilág proklamációja történik meg, mely túlvilág azonban a megragadásban eltűnik, vagy inkább eleve eltűnt. Csak az érzésben, a költői extázis pillanataiban, az esztétikai szemlélés közvetlenségében ragadható meg a kiválasztottak és beavatottak által. Miközben egyre jellemzőbbé válik a vélekedés, a szubjektív elképzelés és az imagináció.
(Klaus Vieweg: A romantikus irónia mint esztétikai szkepszis c. írása alapján)
Szkepszis-Agrippa
Agrippa (i. e. 1. század) római pürrhonista filozófus.
Életéről semmit sem tudunk, működésének ideje is bizonytalan. A szkeptikus filozófia követője volt, nevéhez fűződik „a kétség öt pillérének” megalkotása.[1] Ezek:
1. a mindennapi élet szabályainak, valamint a filozófusok véleményeinek bizonytalansága
2. minden egyes bizonyítás újabb bizonyítást igényel, s így tovább a végtelenségig
3. minden dolog állandóan változik, ahogy a köztük lévő viszonyok is állandóan változnak attól függően, milyen szemszögből vizsgáljuk őket
4. az igazság mint olyan nem létezik, csupán hipotézis
5. az igazság bizonyítása lehetetlen
Epoché
jelentése: „el-nem-köteleződés” vagy „felfüggesztett ítélet”, tulajdonképpen „zárójelbe tétel”
nem a tárgyi létre utalunk, hanem a vonatkozó tapasztalat tiszta adatára
Oximoron
ellentmondó szavak kapcsolata, pld. „néma kiáltás”, „szegény gazdagok”, „nyílt titok”, „jeges tűz”, „édes mostoha”
nem biztos, hogy valódi paradoxon (ellentmondás, rejtély) van benne, lehet humoros, vagyfigyelemfelhívó jellegű is
Paradoxon
legtágabb értelemben az önellentmondás szinonimája. Többnyire valami olyan állítás ami látszólag gúnyt űz a logikából, olyan helyzetet teremt ahol bár a szabályait betartod, kölcsönösen kizáró eredményekre vezet. A paradoxon lehet olyan valódi rejtély is, amire nincsen ésszerű magyarázat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.